Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Filmrecenziók

Alább a filmkultura.hu portál számára írt filmrecenzióimat olvashatják.

 filmtekercs

Médiaország
Színes, fekete-fehér, feliratos, svéd-dán-angol-finn dokumentumfilm, 85 perc, 2009
Rendező: Erik Gandini

Az igazság harcosai
Színes, magyar dokumentumfilm, 52 p, 2011
Rendező: Janzsó Viktor, Izing Róbert

A rítus
Színes, magyarul beszélő, amerikai thriller, 114 perc, 2011
Rendező: Mikael Hafström

Keleti szél: a Film
Színes, magyar-boszniai-spanyol dokumentumfilm, 80 perc
Rendező: Szomjas György

Az én peresztrojkám
Színes, amerikai-angol-orosz dokumentumfilm, 88 perc, 2010
Rendező: Robin Hessman

Pool Party
Színes, amerikai dokumentumfilm, 75 perc, 2010
Rendező: Beth Aala

Paul
Színes, feliratos, spanyol-francia-angol-amerikai sci-fi vígjáték, 107 perc, 2011
Rendező: Greg Mottola

Isztambul
Színes, magyarul beszélő, magyar-holland-ír-török filmdráma, 94 perc, 2011
Rendező: Török Ferenc

Az ajtó
Színes, magyar-német filmdráma, 94 perc, 2012
Rendező: Szabó István

Gyász
Színes, feliratos, iráni filmdráma, 85 perc, 2011
Rendező: Morteza Farshbaf

A bőr, amelyben élek
Színes, feliratos, spanyol filmdráma, 120 perc, 2011
Rendező: Pedro Almodóvar

És egy vitairat, ami nem jelent meg:
Kit érdekel(ne) címmel

Valamint egy filmes tanulmány linkje:
Fogyaték mozgóképen

 


Kenyeret és tévét

A moziba beülve eszembe jut Giovanni Rodari Beleestem a tévébe című meseregénye (1976). Divatja volt nálunk a hetvenes években, amikor több volt a műsorszünet, mint az adás. Ki gondolta volna akkor, hogy aki tévémocsokba hullik, nehezen vagy sehogyan sem kecmereg ki a légypapírról, legyen bár néző, vagy műsorgyártó…

Panem et circenses. Nincs semmi új a nap alatt. Az ókori Rómától napjainkig az Appennin-félszigeten tudják, mitől döglik a populus, az istenadta nép. A császárok amfiteátrumi vérengzéssel szublimálták a gőzt, ma a lágyabb, de talán agresszívabban nézőbe ágyazódó látványossággal, tévéshow-val csalatnak.

A Médiaország (Videocracy, rendezte Erik Gandini) című dokumentumfilm megpróbálja elemezni a Berlusconi-sikert. S mint kiderül, egyszerűbb ez, mint a Coca-Cola receptje. Mosoly, női keblek, színek, fények, taps(gép), távirányítható vulkánkitörés, meg televíziók kellenek hozzá. Készülékek az otthonokban, és csatornák az elnök (császár?) kezében. Kell továbbá két csapat, a Milan, s néhány olyan médiaguru, aki futószalagon szállítja az átlagfigurát, akiből sztár lehet. Nem „Ginger és Fred”-ek, hanem tehetséget alig mutató, hétköznapi népfiak. Mert ők a jó idol-alanyok, kamerák előtt küzdő gladiátorok, kiknek életéről lefelé fordított hüvelykujj helyett a nézettségi statisztika dönt. Utat mutatnak, reményt táplálnak. Te is lehetsz csillag a mediterrán ég alatt. Lehetsz műsorvezető, szerkesztő, Big Brother lúzer vagy király, táncos-vetkőző lány nyakig a showban, aki majd úgy riszál (egyre följebb), hogy akár futballista-feleség is válhatik belőle, mert az a dolgok netovábbja. A lényeg: legyen valami remény, amennyiben nem születtél torznak, kövérnek, csúnyának, uram bocsá’ gondolkodónak. A remény lényege pedig: megvillanni a tévében.

Ricky egy tipikus fiatal, aki esztergályos és karatéka. Állítja, úgy nem lehet csajozni, hogy ő melós. Ötvözni próbálja Ricky Martint és Van Damme-ot, s bár énekhangja nincs, mozgásával igyekszik pótolni a trillákat a tehetségkutató versenyek színpadán. Nem jut egyről kettőre. A nőket kárhoztatja. Anyja gúzsba köti, a show-világot pedig a csajok árasztják el a könnyű élet reményében.

Ricky nem érzi a lényeget. Csak a húst, a pucér nőket látja, mint akadályt. Azt látja, amit láttatni akarnak az első, bárban felvett tévéökörködéstől az utolsóig (ha lesz ilyen). Aki jól él ebből, szinte mind férfi. Berlusconi médiabirodalmának fenntartói, haszonélvezői. Az egyik Lelle Mora, a „teremtő”. Senkikből gyúrja a szabadság embereit, elsősorban izmos fiúknak szabva utat, tévés boldogulást.

A másik Corona, a talmi csillogású szemétdomb patkánya. Olyan Robin Hoodnak képzeli magát, aki elveszi a pénzt a celebektől, de nem adja a szegényeknek. Ő a paparazzo papa, illetve a szálak mozgatója. Az elkattant képkockákat nem újságokba küldi, hanem az érintetteket zsarolja. Általában bejön. Ha nem, 80 napot ül, de még ebből is pozitívan jön ki: hősként, frissen írt könyvvel, Corona-trikóval. Jelszava: hogy előre juss, kell, tegyél valami mocskosat. Berlusconi lányát is lencsevégre kapták lesifotósai. Ám Berlusconi a fő sztár, a császár. Emberei vannak rá, hogy minden kompromittálót eltüntessenek a múltjából (mostanság nem sikerül), másrészt megteheti, hogy megveszi Corona fotóit, és megjelenteti a saját bulvárlapjában…

Már csak két kérdés motoszkál bennem, mint hiányérzet. Mit szól ehhez az aranyporral hintett mocsokhoz a Vatikán? S hol itt a maffia haszna? VISSZA A LISTÁHOZ

Free Tibet! Hogy Kínának is jó legyen

Az igazság harcosai. Elkészült a sokadik „Free Tibet” mozi. „Akciófilm” az erőszakmentesség és a tolerancia katonáiról. Most magyar kamerák pásztázták a Himalája lejtőit. Ám a nálunk járt Dalai Láma egy interjúban is elmondhatta volna mindazt, amit a filmben többek szájából hallhatunk. Autentikus háttérnek Tibet- és Észak-India úti könyvekből kiollózott képeket vetíthetünk, és akkor sem rosszabb a hatás a Tibet-közhelyeknél (cella szűkösség, Lhásza-hatalmasság, Potala palota, tiszta patak, égbe vesző hegy, imamalom-forgatás, imazászló lebegés). Akik eddig is Tibet fanok voltak, azokat ez a mű sem tántorítja el rajongásuktól, akiket ellenben győzködni kellene, nem biztos, hogy a sok levegőben lógó vágókép (rítusokról, természeti csodákról, dharamszalai hétköznapokról) láttán jó útra lépnek.

De félre a fanyalgással! Nézzük, mit tudhattunk meg az Igazság harcosairól. 1959-ben a Dalai Láma elmenekül Lhászaból, mert a Kínaiak a területi vitákat lezárva elfoglalták az országot. A tibeti buddhizmus vezetője az észak-indiai Dharamszalában rendezkedik be, s innen irányítja a spirituális életet, valamint a békés küzdelmeket istenbirodalmáért. Sajnos a szabad világ tanúi már egyre kevesebben vannak, de az új nemzedék még sikerre viheti az ügyet. A 2008-as felkelés nem szólt másról, minthogy a fiatalok öntudatukra ébredtek. Ráadásul, több százezerre tehető azon kínai ifjaknak a száma, akik újabban buddhisták lettek, s lassan a Nagyfalon túl is végbemegy egy nemzedékváltás, ami a rendszer bukásához vezethet. Az igazság harcosai, legyenek bár szoftverfejlesztők, festők, karmapák, lámák, vagy irodai titkárok, optimistán tekintenek a világba: jelenleg Kína szuperhatalom, de az idő és az igazság eszméje Tibetet segíti. Aki Tibet mellett van, az nem egyszerűen az ország, a kultúra, hanem az igazság mellett tör lándzsát…

A XIV. Dalai Láma négy évtizede járja a világot a tolerancia nagyköveteként. Száműzött szerzetes ő, istenkirály, netán békepolitikus? Nekünk, magyaroknak is szimpatikus személyiség, hiszen több történelmi nagyságunk tragikumát hordozza (Rákóczi, Kossuth). De sikeres-e a küldetése? Mert az kevés, hogy a tibeti fiatalok 2008-ban megmutatták – életüket áldoznák a hazájukért úgy, hogy mások életét nem vennék el. (Mert vannak még fegyvernélküli harcosok Gandhi, King és Mandela után is!) Vezetőjük – a „bölcsesség óceánja”, hiába Nobel-békedíjas, a világ meghatározó államainak és szervezeteinek szimpátiáján kívül más segítségben nem reménykedhet. Kína gazdasági ereje, piaca fontosabb, mint egy kicsi, ám nagy múltú, szellemi és erkölcsi erényeket felmutató ország függetlenségi, de legalábbis autonómia-törekvései. A Dalai Láma középutas politikája, mely azzal is beérné, ha Tibet kulturális, vallási és nyelvi függetlenséget kapna, az erőszakgyakorláshoz szokott világpolitikai küzdőtér számára értelmezhetetlen. Főleg úgy, ha a Dalai Láma még azt is hozzáteszi fejtegetéseihez: nem sérülhet egyik fél sem. A megoldás legyen jó Tibetnek és Kínának is. Az asszertív elintézés azonban ismeretlen a politikában. Őszentsége a tények ellenére azt vallja, ha valaki az igazság útjára lépett, járja végig, mert ha letér róla, annál csak az a nagyobb bűn, ha rá sem lép. Szabadságharcukban fontosnak tartja az oktatást: egyrészt a szellemi, érzelmi, vallásos vonalét, másrészt a materialista alapokon nyugvó, világi tanokét. Hogy mindezek után újjászületik-e a Dalai Láma, s ha igen, hol, Kínában, ahol jogot formáltak rá, vagy másutt, hogy Tibet valaha önálló lehet-e, vagy alávetett státuszban marad, továbbra is nyitott kérdés… Valószínűleg keveset tettünk ez ügyben, ha lájkoljuk valamelyik Free Tibet oldalt a Facebookon… VISSZA A LISTÁHOZ

Távozz tőlünk, Sátán, ha vagy!

 
Vajon milyen lehet egy borzongtató, horrorba hajló film hangulatkeltő zene, a nézőfejekbe zsonguló surround effektek nélkül? Nemrégiben láttam Haneke Rejtély című moziját, s mondhatom, az audiális hangulatfokozás kiiktatásával is hatásos. Talán A rítus, az új, Anthony Hopkinsszal fémjelzett mozi is kibírta volna, ha a rendező eltekint a zajos-zenés adrenalin-csigázástól. Mert már-már úgy éreztem magam, mintha a Supernatural [Odaát] sorozat démonűző szeánszait bambulnám (túl a hatodik évadon), csak a megszállott száján füstként, üvöltéssel távozó gonosz szellem hiányzott. Hatásokban tehát most sem szűkölködünk, annak ellenére, hogy Hopkins képes szuggesztivitásával, dinamizmusával, s a valóságban is a megszállottakra hajazó mimikával, tekintettel, mosollyal hitelesíteni az ördögűzés procedúráját (papként, megszállottként egyaránt). 
 
Aztán itt van a Macbeth-rendezéseket kísérő jelenségek „átvétele”. Szegény Sir Hopkins rosszul lesz, egy hídon tett sétája alatt épp öngyilkosságot lát. Már csak annak kellene utána kutatni, hogy a Hannibal Lecter trilógia forgatásait hány baljóslatú esemény kísérte, követte, s ha találnánk ilyen „árnyakat”, nyomban fejet hajthatunk a Rítus című film alaptétele előtt (leegyszerűsítve II. János Pál pápa szavait): a Sátán ma is él világunkban. Egyébként pedig, hogy ebben a rendszerben mozizhassunk, el kell fogadnunk (legalább egy és háromnegyed órára) a transzcendentális erők létezését, Isten és ördög örök harcát.
 
Hogy jó mozi-e A rítus? A történet elgondolkodtató, annak ellenére, hogy az ördög emberből való kiakolbólítása sok sikert hozott már rendezőknek, producereknek, trükkmestereknek, színészeknek egyaránt. A kétkedő pap motivációit (hitetlenségtől a meggyőződésig) jól aláfesti a gyermekkor aberrált eseménye. Kovak egy temetkezési vállalkozó (illetve egyházi) dinasztia legifjabb sarja, aki kénytelen ott lenni saját édesanyja koporsóba preparálásán. Fiatalemberként is hullákat készít fel a túlvilági létre. Végül elmenekül sorsa elől, illetve beteljesíti az anya vágyát, papnak áll. A szemináriumot azonban hit nélkül végzi, mígnem egy római ördögűző tanfolyamra irányítják, ahonnan egyenes út vezet a jezsuita exorcista, Lucas atya macska lakta kócerájáig. Az ifjú hitetlen először hókuszpókuszolásnak véli Lucas küzdelmét az állapotos lányt megszállt démonnal, s inkább lélekdoktorra bízná a gyógyulást, főleg, miután a procedúra alanya magzatával együtt meg is hal a kórházban. Ám a látomások, csodák, ördögi praktikák (démoni öszvér, csúf békák, nem tudható dolgok megérzése), s egy csinos újságírónő ráhatásai miatt annyira megerősödik Istenben, hogy nekironthat a mindeközben Lucas atyát is megszálló Baálnak. A szenteltvíz, a kereszt, az ima, a megszerzett feltétlen hit segít, és a felépült jezsuita mester fehér ingben, fekete nadrágban búcsúzik ifjú tanítványától. Színeivel mintegy jelezve kétféle agyagból gyúrattunk…
 

Hogy didaktikus vatikáni reklámfilmmel, démonhívő, destruktív horrorral, egy jól megeffektezett, mély emberi drámával, netán a témáról pro és kontra gondolkodó hatásvadász alkotással  állunk-e szemben, döntse el mindenki a maga ízlése, világnézete szerint. Az állítólag megtörtént eseményeket feldolgozó film nézhető, még élvezhető is, annak függvényében pedig mindenképp aktuális, hogy néhány száz kilométerre a forgatás budapesti helyszíneitől, nem is olyan régen, halálra kínozták egy ortodox kolostor apácáját az exorcizmus nevében. De hát akadnak még tudománnyal megmagyarázhatatlan jelenségek (stigmatikusok, lebegő fakírok etc.), miért az ördögűzésben kételkedne a kétszer kettő józanságából újfent a misztikumban oltalmat kereső emberiség. Így mi mást is kívánhatnánk a cikk végén, minthogy távozz tőlünk, Sátán, ha vagy… VISSZA A LISTÁHOZ

Michel, az élő trubadúr

Szomjas György - Keleti szél: A film
 
Háborús övezetekben is koncertezünk. Ott az emberek jobban megbecsülik, szeretik egymást, mert félnek, holnapra talán már nem is lesz semmi – mondja Miquéu Montanaro, azaz Michel, a Magyarországhoz ezer szállal kötődő népzenész fenomén. Sajnos nem látjuk, Európa mire jó – folytatja. Ez a kontinensünkön fel-fellobbanó feszültség alapja. Nem tartjuk becsben a békét… (S ha a zene kapcsán háború, béke és hazánk is megidéztetett, eszünkbe juthat Karády 1944-es, a bombázások alatt is dúdolt slágere, melynek mondandója végső soron ugyanez: „csak egy nap a világ”...)
 
Szomjas György filmjében a maga tanult-ösztönös zsenialitásában mutatkozik meg egy művész. Michel Provence-ben él három gyerekével és magyar (festőművész) feleségével. Őt magát áthatja a provence-i dallamok szeretete, de mindig a gyökereket keresi múltban és jelenben egyaránt. A kódexekből előhámozható occitán zene felélesztése, az Európa keleti felén (Magyarország, Erdély, Szerbia) való muzsikás kirándulások, motívumgyűjtések, valamint az etnikumok (román, csángó, cigány, szerb) közötti (csak hangjegyekben, ritmusokban létező) átjárók keresése teszi ki életét. A filmes portré megalkotásához jó apropó, hogy Michel és fia, Baltazar koncertet szervez Magyarországon. Így hosszú szünet után a zenei mágus ellátogat hazánkba, és felkeresi régen látott muzsikus barátait.
 
A Provence-i pünkösdi fesztiváltól a győri Mediawaven át a budapesti A38-as hajóig megmozdul valami, ha Michel megjelenik. Győrben jamsessiont vezényel román, magyar, csángó és finn népzenész-palántáknak, ahol a híres prímás emlékére alakult Zerkula zenekar motívumára improvizálnak az ifjak. Nem tudok semmit. Csak keresek. Nem tanítok. Csak annyit mondok, keressünk együtt. Nem tanult formák, hanem fül után megyek – fogalmaz a mester. És füle után ballagnak ütősgardonok, brácsák és tangóharmonikák a sarkkörtől a mérsékelt övig, az Alföldtől a Kárpátokig. Úgy vonulnak „tanítványai” az ismeretlenbe, akár ha a hamelni patkányfogó édesgetné őket furulyadallamával új zenei tájékokra. A néző-hallgató gerince mentén pedig borzongásként fut végig a zsigeri katarzis.
 
Michel a hetvenes években többször is járt Magyarországon, először egy néptánc turné keretében a sátoraljaújhelyi fesztiválon. Így tulajdonképp jelen volt a magyar táncház-mozgalom megindulásakor. Akkor, abban a népzenétől izzó közállapotban határozta el, hogy profi zenész lesz.
 
Honi hangszeres és énekes barátaival több évtizedes a kapcsolata, melyet a kölcsönös tiszteleten túl a csodálat jellemez. Ökrös Csaba például, aki első a kebelbarátok közül, csak élő trubadúrként aposztrofálja Michelt, míg a francia így vall: Ökrös Csabából folyik a zene. Korai pannon útjai egyikéről népzenei lemezeket vitt gallföldre, azon hallotta meg Sebestyén Márta, azaz „Magyarország hangját”, ám akkoriban még nem gondolta volna, hogy megismerheti. Manapság meg Sebő Ferenccel hármasban, egy fonóbeli asztalnál dalolva idézgetnek középkori világslágereket, mielőtt közös koncertre mennének. Kobzos Kis Tamás szerint Michel egy őrült, aki megszállottan keres valamit. Mindenesetre a worldmusic üzenete testesül meg benne: dialógus a zene nyelvén, határok nélkül. Idekívánkozik Michel mondata is, mely lakonikusságával mindent megmagyaráz: Sokkal barátságosabbak veled az emberek, ha a kultúrájukból ismersz valamit.
 
Szomjas György filmjeiben gyakran megjelenik a közösségteremtő motívum, profán és fennkölt egyaránt. A Falfúróban egy ütvefúró gép, a Roncsfilmben a kocsma illetve a bűnügy, a Talpuk alatt fütyül a szélben a betyárok nyújtotta védelem, a Kopaszkutyában vagy a Kőbánya-bluesban a blues-, a Keleti szélben pedig a népzene. Szomjas György túllépve sokszor groteszk témáin többször elkalandozik a dokumentum-, a portréfilm és a zene világába. (A negyedszázados Téka zenekartól a szászcsávási cigánybandáig pásztáz a kamera.) 
 
E mostani, dokumentumfilmként hirdetett zenés portréfilm pontosan megrajzolta a karaktert, Michel személyiségét, már amennyire a mindig mozgásban lévő vagabund egyáltalán befogható a filmfelvevő látószögébe. Aki koncertfilmet várt, annak csalódnia kellett. Mert sokszor elmaradtak a (filmbe kívánkozó) vágóképek, ahol az operatőrök billentyűkön futó ujjakon, átszellemült arcokon, fényben csillogó, pattogó húrokon méláznak, filmrögzítő gépeikkel a virtuozitás és a megéltség szféráit ostromolva. Helyette voltak fotószerű képkimerevítések, hangulatfokozó színváltások fekete-fehérre, szűrőkkel cizellált képsorokra, filmanyagba applikált régi felvételek, melyek inkább fokozták az archiváltság, a múltba tekintés, mint maiság érzetét.
 
Mindenesetre jól volt látni, hogy a tánc, a népzene szeretete mit sem változott. Korokon és világokon átívelő. Mert ropta baseballsapkás magyar fiú és kínai pár, és tapsolta afrikai, és játszotta cigány és magyar és francia. Maga az A38-beli koncert elvarázsolta a hallgatóságot (a mozinézőt is). Ha csak rátekintettünk Baltazar arcára, máris a népzene mindent átszövő ösvényén szaporáztuk az ismeretlen felé. A zenei élményen mit sem rontott a koncertbe ágyazott, kissé mesterkélt akciófestészeti és tánc-improvizációs egyveleg, mely testpiktúrába csapott át az összművészetiség korkötelezvénye szerint. Szerencsére mindezen túláradt a cimbalom, a hegedű és a furulya mindent gyógyító hangözöne.
 
Talán nem is megy csodaszámba ezek után, hogy az Urániából hazafelé élő népzenét és táncropogást-kopogást hallottam a Gutenberg Művelődési Otthon nyitott ablakaiból… Ami viszont keserűvé teszi az estét, nem más, minthogy ketten néztük meg a nemzeti filmszínház kongó dísztermében e muzsikás szeánszot. VISSZA A LISTÁHOZ
 

Elmaradt átalakulás, avagy a Hattyúk tava

 

 
Amikor valami történt, mindig a Hattyúk tavát játszották a tévékben. Fel is hívtam a haverom azon az estén, aki megerősítette a sejtést, tankokat látott az utcán. Az 1991-es „forradalom” avagy puccs kapcsán emlékezik így Ruslan, a Naiv punk-rock zenekar ex-gitárosa, aki azért szállt ki a bandából, mert az énekes az imperializmust szidta dalaikban, másnap mégis öltönyt húzott, és banki munkahelyén „szivattyúzta ki a pénzt az országból”. Ez a meghasonlott hangulat jellemzi szinte mindegyik szereplőt Az én peresztrojkám című dokumentumfilmben. Borja, az italozó és füstölő történelemtanár mond ki egy másik szentenciát – Oroszországban Sztálin óta semmi sem változott, csak a díszletek…
 
Öten vallanak múltjukról, jelenükről, mindahányan 1971-ben születtek, s egyazon iskolai tablón mosolyognak. Borja és Ljuba, a történelem tanár házaspár, Andrej, az ingkereskedő, aki a szovjet-orosz rendszerváltozás győztese, Ruszlan, a zenész, s Olga, egy szebb napokat látott özvegy, aki biliárd-asztal „menedzser”. Mindegyikőjük némi nosztalgiával tekint vissza a felvonulós „november hetedikék” érájára, leginkább azért, mert gyerekekként élték meg azt a világot, s elmondásuk szerint aránylag boldog, de legfőképp öntudatlan gyerekkor adatott nekik. Bár sok mindenről nem tudtunk, és külföldre sem lehetett menni, általában volt: autó, lakás, dácsa, munka, nyugdíj, kiszámítható élet – mondja Olga. Ljuba nem ennyire múltdicsőítő: – A szovjet történelmet a legnehezebb tanítani. A jó és gonosz fogalmai erre már nem alkalmazhatóak… Aztán a korabeli filmbevágásokból kiderül, volt ott még atomtámadás-gyakorlat, meg mozgalmi- és békedal éneklés, Komszomol-munka, politikai-plakát készítési verseny, esszéírás a korai szerepmodell-választás jegyében. Az újságok pedig csak a kongresszusokról, az aratásokról, a fejőnők sikereiről papoltak.
 
Borja tóparti dácsájukban felteszi a kérdést, mire is ittunk tegnap? Igen arra, hogy nem főtitkáraink vannak, hanem elnökeink. Izgalmas volt a rendszer ellen lázadni apróságokkal – például azzal, hogy nem vettük fel a vörös nyakkendőt, vagy USA-pólót húztunk. Ma már nem lázadnak, csak isznak, dohányoznak, cinikusan mosolyognak… A visszarendeződés veszélyétől talán az internet óv, mert a hír többé nem monopolizálható – teszi hozzá. Nem ilyen szabadságról álmodtunk. Nem szavazok senkire, legfeljebb az amerikai elnökre.
 
Pedig milyen nagyszerű idők ígérkeztek, mikor Gorbacsov feltűnt, és papír nélkül beszélt. 86-ban már punkok, hippik lófráltak, zenéltek az Arbaton, s nem vegzálta őket a hatóság. Megérkezett a nyugati irodalom, és emigránsokkal készített interjúkat lehetett olvasni a régi tacepaók helyén. Új fogalmakat tanultak az orosz emberek: glasznoszty (nyíltság), peresztrojka (átalakítás), privatizáció. De minden hiába! Jött a rájuk erőszakolt alkoholtilalom. A boltok kiürültek. Beköszöntött a háborút idéző jegyrendszer. 1991-ben nem a világnézet hajtott ki tízezreket az utcára, hanem az élelmiszerhiány. Furcsa volt, hogy nincs hivatalos ideológia… Ezt kihasználva megjelentek a térítők, hipnotizőrök, a távgyógyító sarlatánok. Ők sugalltak új hiteket. A Szovjetunió felbomlott. És míg Lambadát játszott a katonazenekar, ellopták és kimenekítették a gyorsan eszmélő maffiózók az ország kincseit.
 
Andrej ugyan nem tartozik közéjük, de jól megy a sora azóta is. Sosem érezte magát kreatívnak. Eddigi munkái a Szovjetunióban elképzelhetetlenek lettek volna. Ennek az országnak mindig szüksége lesz bálványokra. Most épp Putyinnak hívják – mondja. De az eszmék már régen nem érdeklik. Épp új üzletet nyit, ahol a méregdrága, mégis keresett, francia Cafe Cotton ingeket árulnak.
 
Egy baj volt, kedvenc zenéimhez nem jutottam hozzá – meséli Ruszlán. Régen is társadalmon kívülinek számítottam, ma szintúgy, hiszen nincs adósságom, hitelem, nincs semmim. Már el is vált, mert a felesége nem bírta elviselni az önsorsrontását. Láthatáskor fiát azzal vigasztalja, hiába kívülálló az osztályban, mert érzékeny, mert verset, dalszöveget ír, míg a többiek a mobiltelefonokról diskurálnak, ha zenész lesz, bomlani fognak érte a csajok. 
 
Olga tíz éve egyedülálló. Bankár férjét még a kilencvenes években megölték. Lakótelepen lakik, mert a házból egyik pillanatról a másikra kipenderült. Keresztül-kasul autózza Moszkvát biliárdasztal ügynökként. Korábban azt hitte, ő a középosztály tagja, aztán elolvasott egy tanulmányt, amiből kiderült, vagyonilag a szegények táborát gyarapítja…
 
Az egyik vágóképen Moszkva felett trónoló Gasprom neont látunk. Hát igen, míg régen az eszme, később a gazdasági gengszterek zabálták fel a Velikaja rúszt, ma a multi cégek nyelik el, amit még el lehet… VISSZA A LISTÁHOZ
 
 
Medencekoncertek 
 
Egy szebb napokat látott brooklyni strand néhány évre a környék művészzenekarainak, hogy képzavarral éljünk, fellegvára lett. De talán nem a Green Point-beli McCarren „aréna” dobszólóktól, gitártorzítástól visszhangos közelmúltja az izgalmas, hanem New York ezen szögletének - szinte gyorsítva pörgő - története, mely elválaszthatatlan az odaköltöző, ott élni próbáló emberekétől. A Pool Party című dokumentumfilm fotó és archív mozgókép-anyagával (uszodamegnyitó) hűen ábrázolja a - máshol évszázadok alatt végbemenő – változásokat, társadalmi mozgásokat. Az őslakosok, újonnan jöttek, kultúraszervezők és városrendezési mogulok rövid bevágásokban vallanak sokszor egymásnak élesen ellentmondó céljaikról…
 
Kezdetben főleg európai (német, orosz, olasz, haszid zsidó) családok telepedtek meg az óceánhoz közel eső gyár- illetve kikötőnegyedben. Aztán a múlt század hatvanas éveitől megjelentek az első színes bőrűek, főleg Portoricoból. 1975-től a pangás, a gazdasági hanyatlás kiürítette a kerületet, az enyészet és a bűnözés pusztított. 1983-ban az uszoda is bezárt, ellenben megnyílt a drogosok, hajléktalanok, gördeszkások, graffitisek és rosszban sántikálók számára. Ahogy egy kiöregedett falfirkás ironikusan megjegyzi: a graffitizés lényege az volt, hogy este kimentél a McCarrenbe, hogy valami bajod történjen… 
 
Később művészek kezdtek érdeklődni a környék nagy gyárterekből kialakított, olcsó műteremlakásai iránt. Újra pezsegni kezdett az élet, amire a negyedszázadig nem üzemelő strand koncerthelyként való megnyitása csak rásegített. Hipsterek özönlötték el a környéket, akik a lazulós-bulis élet és a hippi-divat feltámasztói. Egy részük ide is költözött, és kreativitását nemcsak az öltözködésben élte ki. Itt nem ment csodabogár számba, aki negyvenévesen pultosként dolgozott, egyébként meg zenélt. Azonban a reneszánszát élő Green Point felkeltette a beruházók és a yuppie-k érdeklődését is. Egyfajta dzsentrifikáció megy ott végbe manapság. Gombamód épülnek az új, „akváriumablakú” házak, melyekben másfél millió dollár egy rezidencia, és lassan kiszorulnak a kerületnek színt adó lakók.
 
Számos társadalmi őrségváltás szimbóluma tehát a McCarren uszoda. Az óceán tágasságát idéző, 100x50-es medencében 6500-nál is többen fürödhettek egyszerre. 1936-os megnyitása tulajdonképp a környék köztisztasági-, és az ott lakók higiéniai állapotának kritikája is volt, mi több, júniusban már nem lehetett elviselni a brooklyni hőséget, a strandolásra alkalmatlan óceán közelsége ellenére sem. A felfrissülni vágyókon kívül használták sportversenyekre, de szinkronúszók is készültek e helyt…
 
A medence a felüdülésen túl fél évszázadon át összekötötte a különböző közösségeket. Generációk váltották egymást, volt hogy nagyapák hozták ide unokáikat. A húsz évig pusztuló, végül lebontásra ítélt boltíves, rejtélyes épületkomplexumot egy koreográfus szemelte ki magának a kétezres évek első felében, s újíttatta föl annyira, hogy saját produkciójának bemutatója után más események lebonyolítására is alkalmas maradt. Rövidesen soha nem látott társadalmi összefogás bontakozott ki a McCarren megmentéséért. Végül összegyűlt a 220 ezer dollár, és 2005-ben beüzemelt Brooklyn egyik új nevezetessége, mely három nyáron át adott kitörési lehetőséget a környék bandáinak. Koncert- és fesztiválhelyként, élményparkként egyaránt használták, ám világítás híján, csak délután lehetett zenélni… Színpadra lépett itt az európai fülek számára is ismerős Sonic Youth vagy a Beastie Boys, a helyiek bálványai közül pedig a Chin Chin, a Black Lips, a The Hold Steady, az Aesop Rock, a Liars zenekar. Mindahányra rákereshetünk a Youtube-on, talán épp olyan videót csípünk el tőlük, melyen a McCarrenben játszanak. A koncertbevágásokon rengeteg önfeledt ember csápol, pogózik, iszik, ölelkezik vagy öklendezik. Feketék, fehérek, sárgák, hipszterek, csórók, hétköznapi figurák vegyesen. Erre mondják: multikulti a javából. Az egyik zenekar utalva a szellemi hagyományok szerteágazóságára, azzal nyit, hogy németül is énekelnek, de biztosan lesznek jó páran, akik értik…
 
2008-ban aztán eljött a zenész- és buli-paradicsom vége. Búcsúkoncertet tartottak, mert újra bezárták a létesítményt, s a film utómunkálatai idején már folyt uszodaként való megújítása. Mindenki a dzsentrifikációt, a kétes felértékelődést okolja. A beköltöző yuppie-kat védő üzletember szerint épp az újgazdag aranyifjak nyavalyogtak legjobban, hogy miért kell megszüntetni… Valószínűleg majd egy ötven év múlva leforgatott dokumentumfilmből tudjuk meg, kinek is volt ez az érdeke… VISSZA A LISTÁHOZ
 

Paul, vagy 
Greg Mottola gegmotollája
 
- Nem baj, hogy bepisáltál, mert amikor először embert láttam, én behánytam – mondta Paul, a kitűnően domesztikált, vagy inkább „földilizált” ufólény Graeme-nek, aki kishólyagúsággal küszködik. Paul egyébként, mint kiderül, emberebb az embernél, mert a nálunk eltöltött hatvan éve alatt megtanulta a homo sapiens gyengéit, elsajátította a szlenget és a káromkodást, viselkedési normái, ha voltak, átlag alatti szintre süllyedtek, a könnyű élet híve lett, ivott és füvezett, szexre csak kinézete miatt nem gondolhatott. Illetve gondolhatott. (Gondolt is.) 
 
Diliflepnis, örökletesen ateista ufónk, mióta rázuhant a közepes gegekben, ki- és beszólásokban dúskáló film nyitó képsoraiban egy Paul nevű kutyára, melynek emlékére nevezte el magát, az 51-es körzet rabja volt. A kormány és a hadsereg emberei mindent megtudhattak tőle, még Spielbergnek is ő súgott ET és a Harmadik típusú találkozások ügyében, de legfőbb erényeit sohasem árulta el: hogyan képes gyógyítani, feltámasztani; gondolatátvitellel kommunikálni és lélegzet-visszafojtásig láthatatlannak álcázni magát. Így semmi szükség nem volt már rá. Télakolt, mert megneszelte, ki akarják vágni az agyát, és az baj, mert ahogy fogalmaz: „az megöli a bulit”. (Persze mielőtt azt hitte volna a néző, hogy Paul a tökéletes ember, antihősünk feltámasztott egy madarat, hogy élve egye meg bőröstül-tollastul. Igaz, beleláthatjuk ebbe is a „dögevő” emberiség paródiáját, de megeshet, hogy egyszerűen csak az idegenek „borzasztó” szokásait volt hivatva ábrázolni e jelenet…)
 
Paul szökésében egy speciális, „man in black” ügynök segítette, aki üldözőnek állította be magát, s csak a The end előtt néhány perccel fedte fel kilétét. De talált nyilvánvalóbb spanokat is. A két szintén dilinyós angliai fickót, Graeme-et, a sci-fi írót és Clive-ot, a comics-rajzolót, akik ufó-zarándoklatra érkeztek az USA-ba, és egy bérelt lakókocsi-hodályban furikáztak titkos körzetektől kultikus helyeken át a fekete postaládáig, ahol fel lehet adni egy képeslapot az idegeneknek. (Kettejüket mindenki homokosnak nézte, mert a XXI. század beteges világában már elképzelhetetlen a testiség nélküli testi-lelki jó barátság azonos neműek között.) Segítővé lépett elő továbbá a félszemű, apja vallási terrorja alatt sínylődő lány (Ruth), aki Paul gyógyító szándékainak is megfelelt, s aki percek alatt vált hitbuzgóból ufó-hívővé (T-shortján hiába lőtt Jézus Darwinra egy pisztollyal), valamint káromkodó lánymacsóvá. A flúgosfutamszerű roadshow során persze az üldözők voltak többen. Két vadparaszt „redneck”, akik a homokosokat, a felbőszült, bigott apa, aki a lányát, két FBI-ifjonc, akik Pault és az előléptetést hajhászták. És volt még valaki. A speciális ügynök mobiltelefonjának túlfeléről néha megszólalt az ufó-kísérletek legfőbb felelőse, egy kegyetlen női hang, mely a csúcsjelenetben testesült. Kivé? Ki mássá, mint Sigourney Weaverré, minden Alienek anyjává (Ellen Ripley).
 
A film akarva akaratlanul megidézett sok más alkotást: roadmovie-kat, krimik és thrillerek üldözési jeleneteit, sci-fi-paródiákat. Sajnos, poénjaiban sem hozott feledhetetlent. Talán csak egyszer, de ha leírom, már meg sem nézik. A rendező felhasználta a Harmadik típusú találkozások helyszínét, meg az ufó-sztereotípiákat, s hogy mindez mire volt jó? Egy kis habkönnyű szórakozáson túl talán arra, hogy álszent, prűd, valójában aljas, gáncsos és perverz világunknak görbe tükröt tartson egy nagyfejű, nagy szemű evolúció-bajnok. Aki azon túl, hogy krisztusi erényekkel bír, mert hiszen gyógyít és feltámaszt, emberségből is példát mutat, mikor meglátogatja Tarát, aki szemtanúja volt csészealj-katasztrófájának, s aki kezében tartotta a sérült lényt, amíg meg nem érkezett a hadsereg. Tara egész életét beárnyékolta, hogy ufót látott. Visszavonultan, magányosan élt. Már maga is kételkedni kezdett a hitében. De Paul másodszori megjelenése meggyőzte. Sőt, elfogadta az invitálást, s az űrlénnyel tartott a hitének megfelelő Mennyországba jutva.
 
S hogy fokozódjon a Paul iránti tisztelet, a golyózáporos végkifejletben még Clive-ot is feltámasztja, akit Ruth apja lő le. A seb (az emberiség gyilkos bűne) megjelenik az ufó testén, de aztán elenyészik, ahogy az anyaűrhajó is eltűnik ET és a többi nagyfejű kedvelte csillagsztrádán… VISSZA A LISTÁHOZ
 

Az okozat filmje
 
Török Ferenc új mozija, az Isztambul… Hogy is mondjam, nem a Hungária zenekar könnyedségével szólal meg, viszont nem Özpetek minden (török) rezdülésre nyitott kamerájával láttat, s távolról sem Orhan Pamuk írott mélységeibe rántja magával a befogadót, hanem egy divatos viselkedésformát kísér nyomon (sokszor közhelyes hangulatokkal), a konfliktusból való szótlan kimenekülést.
 
A rendező megítélése Moszkva tér (2001) című kultfilmje óta, a nézőszámot tekintve, egyre lejjebb csúszik. Talán önhibáján kívül, hiszen a magyar nézők kultfilmre, ha már nem is éhesek, de vágynak (jegyvételi adatok alapján), ahol a nem túladagolt művészet (nem művészkedés), történet és hangulat megérinti a mozilátogatót, nevezett rendezőnk pedig egyre távolodik (még a „nemzedéki trilógián” belül is Moszkva tér – Szezon – Overnight) ettől a felfogástól. Márpedig a színvonalas, horribile dictu – szórakoztató mozi nem feltétlenül agyatlan, sőt!, gondoljunk csak Fellini mester Amarcordjára, Menzel Sörgyári capricciojára, vagy akár Tímár Péter egynémely, régebbi filmjére, és sorolhatnék még sok hazai példát…
 
De vegyük figyelembe, hogy az ember komolyodik, érik, és komorabban, de legalábbis bölcsebben látja a világot. A gyors nézőpontváltások, snittek elmaradnak, a mozi lelassul, hiszen gondolkodtatóbbnak szánják. Ha túllassul egy olyan esetben, amikor gyorsaság az előfeltevés (Overnight) – vagy csalódunk, vagy eltöprengünk a miérteken, a koncepción, amennyiben van…
 
De ellensúlyozza-e a komótos tempó a nem túl katartikus történetet? Kell-e lassulni Török Ferencnek, mert a gyorsan pörgő filmnyelvvel többet fogott, hogy képzavarral éljek, a megmarkolt nagy falatból, rendszerváltás-sztoriból (Moszkva tér). Elegendő-e ma a nézőknek, kiket Tarantino, Spielberg vagy Jaen-Pierre Jeunet kényeztet sztorival, látvánnyal, művészettel is (csökkenő sorrendben!), hogy teljesen különböző filmes karaktereket említsek, egy faképnél hagyás füstje. A mérnök tanár tanítványát választja (szokványos életszituáció), felesége, Katalin (Johanna ter Steege) a pszichiátrián köt ki, hogy Lipótra is beköltözzön még egyszer az élet, aztán hirtelen ötlettől vezérelve Románián át Törökországba szökik, megismerkedjen egy nagycsaládos, anatóliai építésvezetővel, akivel aztán, némi kultúraközi konfliktust követően (a leghitelesebb jelenet) Kappadókia fallikus kövei között kötnek ki, míg otthon megszületik az unokája, és férje kezéről lecsapja a diáklányt a fia. Pont.
 
Közben a megzavarodás művészinek szánt jelenetei: egy szobabukszus leveleinek megfelezése, tisztaságmániás lépcsőház csutakolás (még a nyomait is kitörölni!), a növénycsonkításhoz használt ollóval való tragikomikus utazgatás (itt a holland színésznő hirtelen az öregedő Uma Thurmanra kezd hasonlítani!) egy villamos remízéig (mily burkolt „Végállomás, leszállás!”-jelkép!), mely belépőjegy az egynapos tébolydába. Ahonnan megszökni a Balkánra (a férj szerint őrültségre vall, vagy legalábbis színészkedés), annyi, mint kebabot enni a hűvösvölgyi úti türk büfében. (Ez lenne a pont Isztambulba utazás motivációja? Mert többet nem találunk!)
 
Aztán emblematikus dolgok jönnek: megjelenik egy primitív, román kamionos, aki egzotikumra éhes (náluk a Katalin férfinév!), közhelyesen lusta, pöffentgető, de európai spínéket stírölő konstantinápolyi férfiak, egy olcsó, török szálló lepukkant szobája, majd egy női hamam, mert törökös filmbe dukál ilyen is, sokatmondó penészével, salétromával, málló vakolatával, festésével. És Katalin után hiába meneszti a férj (János – Lukáts Andor) közös fiukat (Zoli – Varga Norbert), a nő menekül előle, csak hallgat és hallgat, s nem megy haza, a család vakolata hisz lehullott. Esetleg egy hét múlva, ahogy ígéri…
 
Az utazásra semmi motiváció, semmi ok. Ez az okozat filmje. A sértődésé, az „elegem van” pillanatáé, a szótlan elmenekülésé. De lóg minden a levegőben. Kívánkozna elé egy Bergman opusz a házasságról (vagy legalábbis utalások), mert így, kettévágva, a csapkodó halfarok nem mutatja meg, mitől bűzlik az egész. (A kétfelé metszett szobanövénylevelek, filmes nyelven, a múlt minden áron való eltaszítását, leválasztását jelentik.) De mitől hát a katalini spleen, amely hirtelen, indíték nélküli kalandvágyba csap? A kérdés, az ok (a megcsalás csak az i-re feltett pont) megválaszolatlan marad, így az okozat sem lesz hiteles, sajnos.
 
Ha az Isztambullal Török egy kívülálló szemszögéből akart láttatni, aki csak a most történéseiből következtethet arra, hogy valami baj volt korábban, hát, nem mondott se újat, se érdekeset, de még az aspektus is annyira hétköznapi, hisz mindenki belecsöppen más dolgainak közepébe naponta többször is, hogy szóra se, pardon, filmre se érdemes. Az utózmány kevésbé érdekes, mint az elhallgatott előzmény. A párbeszédek, melyek a Moszkva tértől a tőzsdevilágig (Overnight) teljesen kilúgozódtak a rendező filmjeiben, itt tényleg a megértésminimumot szolgálják. A tőmondatos angol Halil és Katalin között már a nő néma tagadását előlegzi ugyan, mellyel elutasítja családja hazahívó szavát, de a dialógus (flörthöz elég) sutasága inkább elbagatellizálja a drámainak szánt (a filmben, Katalin szájából, el sem hangzott) kijelentést: Maradok. Tulajdonképp szavak sem kellenének ehhez a mozihoz, mert a mondatok nem adnak semmit a látványvilághoz. Hang nélkül nézhető, érthető minden, ez persze bizonyos szemszögből dicséret is lehet, legalábbis a színészek, de legfőképp Johanna ter Steege dicsérete.
 
S hogy ne vádoljanak azzal, nem próbálkozom feltárni az Isztambul című mozi jelentéseit? Legyen! Nekem elsődlegesen a már említett, egyszerű konfliktusmegoldó reakciót, a (ki)menekülést láttatja. Másodjára csalás és csalatás, elkövetés és bosszúállás kultúra független tényét villantja föl, mely nálunk felvállalható, tehát nyíltan rombol, a törököknél tabu, de van, tehát illúziókba ringat. Melyik a jobb? A felvállalt elől legalább el lehet menekülni, mert tudunk róla. De szól a film, ha banális szintekre ereszkedünk, a kimondhatatlan, csöndben emésztő fájdalomról, a félrelépések megbocsáthatatlanságáról, az idősebbek szerelem-reneszánszáról, melynek ifjú tárgyai általában nem gerontofíl hajlamúak, csak számítóak, ám az általuk keltett vihar legalább széttöri a látszatokat…
 
Az urániabeli nézőtéren kibukó halk kacajok azért eligazítanak afelől, hogy be fog ez a film jönni néhány embernek. (Azoknak, akiknek a Moszkva tér túl kommersz, túl kult volt, és/vagy azoknak, akiknek az Overnight meg elvárási csalódást okozott.) Ami nem is baj, mert van még ízlésvilág, nem is egy, a fanyalgó recenzensén túl is… VISSZA A LISTÁHOZ
 
 
Ajtók
 
Az ajtó megnyílt Szabó Magdának (Martina Gedeck) Szeredás Emerenc (Helen Mirren) felé, és viszont. (Valóságban, könyvben és filmen.) Megnyílt Szabó Istvánnak Szabó Magda felé, s megnyílhat a nézőknek is, ha kitárt lélekkel látogatnak el a vetítésre. Mert Szabó István alkotása is ajtókat nyitogat felénk, bennünk. Ehhez persze kell egy Helen Mirren is, aki Erzsébet királynő mellett magyar parasztasszonynak sem utolsó, s látszik rajta, nem hollywoodi tucat művész, kell hozzá egy Ragályi Elemér, aki a betyárpusztákon át a szűk terekig mindenütt fókuszálni képes a lényeget.
 
És hogy miért jó a film? Mert egy fölöttébb érdekes és értékes történet, mondhatni, írói csemege, megtalálta a neki legmegfelelőbb rendezői–színészi–operatőri hármast. Azt már eddig is tudtuk, hogy Szabó István kitűnő hangulatteremtő, ízlésesen bánik színnel, fénnyel (és árnyékkal), mozdulattal, a filmdinamika fokozatait megfelelően arányítja (gondolatoknak és érzelmeknek egyaránt teret adva), a tekintetet határozottan, de nem tolakodóan irányítja, és nem idegenkedik a humor regisztereitől sem. S nem utolsósorban jó forgatókönyvekből dolgozik, példának okáért a sajátjaiból (is). Tehát tudja, mit akar. Nem óhajt olcsó lenni, de nem adja drágán sem a mondandóját, igaz, komoly utalás- és szimbólumrendszerrel dolgozik. Filmjeit öröm nézni, mert nézni valóak. Nem azért ülünk oda, mert kötelező, hanem, mert érdemes. (Azért megyünk el a mozijára, amiért Szilágyi Domokost is olvasunk: a szépségért, s nem előéletük, előítéleteink árnyalásáért.)
 
Tulajdonképp nem játszódik sok helyen Az ajtó jelenideje. Legfőképp egy polgári lakásban, és egy udvarban, meg az utcán (néha kórházban, temetőben, Parlamentben). Mégsem érezzük magunkat bezárva. Tágas ez a film. Ha mást nem, Szeredás Emerenc széles, kaszáló lendülete söpri ki az utcából az elmúlást előlegző faleveleket, s a szűkösséget idéző télfehérséget. Tágas ez a film a visszaemlékezések révüléseiben is, legyen bár szó Emerenc ikertestvéreinek és édesanyjának villámos és villámgyors tragédiájáról, vagy a Viola nevű üsző sikertelen bevagonírozásáról, de sikeres, nevelő célzatú feltrancsírozásáról, vagy a vendégvárás utáni parttalan agresszió mozgásviharáról. Vagy ott a kertet, s annak asztalát, mely a szociális lét terepe, sokszor felülről vevő kamera. Mintha Isten lesné a maga tágasságával, ezt a zárt, véges világot. És tágas ez a film, mert benne van a magyar (nép)lélek, az ezer tragédiát (egyénit, családit, társadalmit) és megaláztatást is kibíró, mely minden körülmények között képes feltörni, felbuzogni, s termékenyítőleg hatni egy nagyformátumú, de teljesen más kultúrkörből származó színésznőre is, aki, szemmel láthatólag, megérti a sokszor dacba hajló honi gondolkodás lényegét.
 
S ebben a kettőségben rejlik a titok. Kevés a hely, a helyszín, szűken vagyunk a filmben, fülledt hangulatok kerítenek hatalmukba, de újabb és újabb ajtók nyílnak meg (befelé, fölfelé, az egyén és egy nép lelke felé). A befelé tágulás a rejtett végtelenre, a gondolatok, a titkok végtelenjére irányítja az alkotói (író, rendezői, nézői) figyelmet. Emerenc és Szabó Magda megismerkedésének lépcsőfokai vezetnek el oda, hogy feltárul a valóságos ajtó, amelyről mindenki azt hiszi, mögötte van a lényeg, de valójában az csak banalitást rejt, kilenc macskát. A lényeg a konfliktusokból szépen, lassan múltszövetté összefonódó sors (mert ez az ellentét hozza elő a lázas feltárulkozásokat), melyet a két, határozott női karakter bárhogy szaggat (táltörés, ízlésbeli és vallási egymás ellen hevülések, az intimszférákba való betörések), az nem pusztítható el vitákkal, haragokkal, sértődésekkel, sőt, mennél nagyobb érzelmek kezdenek a riválisok között és a riválisokban munkálni, annál szebb ez a sors, hiszen már kettejük életének mintái díszlenek rajta. Emerenc példaértékű élete, mely megőrizte a gyermeki lélek tisztaságát, és Szabó Magdáé, aki gyöngeségeit a házvezetőnő nagyságához méri, s gyakran érzi úgy – elbukott.
 
A két szilárd személyiség ellentéte a hétköznapi giccsről szóló kutyanipp vitától az istenes polémiákig tágul. Emerenc a vallásban az emberit keresi, nem Istent, mert őt nem győzte meg Isten, személyes sorsa, de legkivált a háború miatt sem, ám érti és félti az ácsot, a fiát, és sajnálja a magára maradt asszonyt, amilyen ő is. Szabó Magda ellenben Buzgón látogatja a húsvétkor is kongó (hatvanas évek) templomot, de ahogy fogalmaz: amit én hitnek érzek, az talán csak fegyelem. A nagypénteki vihar (Emerenc életének kísérője a gyorsan kélő, hamar enyésző, de sorsfordító égi háborúság) nyitja meg az ajtaját a rejtélyes nő lakásának, és egy átok kilátásba helyezésével, az Magda meggyőződhet a környéket izgalomban tartó titokról. Nincsenek ott zsidóktól ellopott kincsek, egyéb véres ingóságok, ez az ajtó nem Kékszakáll ajtaja, hanem az utolsó mentsvár, belülről elreteszelhető, gyenge pontja. A szeretet-zsarnokság rejteke, ahonnan ablak-nyíltával, Emerenc-vesztével szabadság ittasan iszkolnak el a még meglévő macskák.
 
Volt egy korábbi mentsvár, egy családpótlék, mint felsejlik a filmből (is), Grossman Évike, akit Emerenc bújtatott el nagyapjánál a lány zsidó szüleinek kérésére, s aki a háború végeztével Amerikába került. A várt ünnepnapon, az időközben nővé érett Éva (te, rohadt kapitalista!) nem jön el, a kölcsönkért polgári konyha díszletei közé. A film legdöbbenetesebb jelenetében Emerenc, aki szeretetét és csalódottságát sohasem tudta kifejezni másképp, mint végletesen, Viola kutyába tömi a vendégváró falatokat. Ezt a csalódást csak tetézi Szabó Magda árulása, aki hagyja kifertőtleníteni az ajtó mögötti világot, tűzre vetni a macskaszagú múltat, míg Emerenc kórházban fekszik. Ha dob egy cupákot a Parlamentben, azt hiszi, én is szolgálok, mint a Viola? – szégyeníti meg utószor házvezetőnője az írót, aki rá hivatkozik a Kossuth-díjat érő regény kapcsán készült tévé- és rádiófelvételen, mint biztos, munkát segítő háttérre.
 
Nem marad más hátra, mint az utóbb csak megérkező Éva, valamint Magda kései vezeklése a vén házvezetőnő sírjánál, mikor végül az ég, áttételesen Szeredás Emerenc is megbocsát, midőn elül a sorsát kísértő szélvihar, és kisüt a nap. VISSZA A LISTÁHOZ
 

Az eljelelhetetlen gyász
 
Az elsőfilmes Morteza Farshbaf nem teketóriázik. Belevet minket az élet sűrűjébe. Egyszerű, de céltudatosan alkalmazott eszközökkel dolgozik, az izgalmat nem az események pergése, hanem a számunkra egzotikus emberek mimikája, gesztusai és kommunikációja okozza. Nincs ebben a filmben hatásvadászat, nincsenek benne felkavaró jelenetek. A rendező eszközminimummal ér el hatásmaximumot. Még az érzelemfokozó zene is fülhallgatóba van rejtve. (Csak egyszer szól, autórádióból.)
Mikor veszekednek a kulturáltabb szülők Perzsiától Amerikáig? Ha úgy hiszik, a gyermek már alszik. Ám a gyermek nem feltétlen alszik, hanem hallgatja a perlekedést, ahogy Arshia is a sötét szobában, ágyban fekve, valahol Észak-Iránban. Az anya távozni készül, az apa utána. Kocsiajtó csapódások. Motorzúgás, majd csönd. Innentől már semmi sem szokványos. Mert a szülők ott hagyták fiukat a nagynéninél. Véletlen-e vagy egy sugallat által, nem tudható…

Aztán sokáig úttalan utakon zötykölődő terepjárót figyelhetünk. Egy férfi és egy nő beszél. A táj szól belőlük, mert őket magukat nem is látjuk. Irán fenséges hegyei, mély völgyei, fátlan vidékei. Táj, benne autó és egy párbeszéd. Elveszettség érzés. Minden kihalt, a földút végeláthatatlanul kanyarog, rajta egy autó, benne valakik. A beszélgetésből felsejlik, egy kisfiú van benne két felnőttel. Tehát nem a szülők. Végül aszfaltútra térnek, s meglátjuk Sharareh-t és Kamrant, meg Arshiát, aki a hátsó ülésen fülhallgatós zenéjébe temetkezik. Sharareh, Arshia nagynénje (anyukája testvére) jelnyelven kommunikál a férjével, aki siket. Jelek, szájról olvasás, fáradtság. A kisfiú, ha akarna, se értene semmit. De mit kellene értenie? Mennek Teheránba a szülők után. Illetve nem is. Mennek Teheránba, mert menni kell. A szülők ugyanis balesetet szenvedtek és meghaltak. Az anyós ülésen a nagynéni, a volánnál a férje. Hátul egy árva gyermek. Hárman egy terepjárókaszniban.

Az autó auráját megtölti a kimondhatatlan. Kimondhatatlan, mert a szereplőknek nincsenek szavaik, kimondhatatlan, mert ami történt, az szavakkal… A gyermek nem sejt semmit. Talán kicsit furcsa, hogy ott hagyták. Zongorázni tanul, érzékenyebb lehet az átlagnál. Férj és feleség eljelel mindent. Számba vesz mindent és mindenkit.

Közben Irán tájai. Megsűrűsödő, aszfaltra mért forgalom. Rossz utak. Baleset egy alagútban. Az a baleset. A fiú is lát egy kidaruzott autóroncsot. Az az autó, de fel sem fogja. Sokszor kell megállni, hogy pisiljen, pedig nem is iszik. Mindig fáknál, pedig abból kevés van ebben az országban.

Közben pereg a jelbeszéd. A fiú csak szájról olvas, de hátul ül, a jeleket nem érti. Nagynénje nem árul el semmit a fájdalmából. Kinn forgalom, benn zakatolnak a felnőtt agyak. Arshia zenét hallgat: ülve, fekve. Kevés a kommunikáció közte és a felnőttek közt. Nyomasztó az egész. A nagytotálok és középtotálok elmaradnak, marad a kaszni szűkössége, a motorházra szerelt (?) kamerával, kistotállal és premierplánnal. Később esővel, hogy még inkább összezáródjon három ember sorsa. Arshia valahol hátul. Két felnőtt dolga ez a halál? Ám a felnőttek nem tudják, mi tévők legyenek. Számba veszik a rokonságot, ki nevelje fel, de mindenkinek van egy kis defektje: derékfájás, vakság, túlfiatalság. Nekik kell, mondja Kamran. Sharareh tiltakozik, bezzeg saját gyermek nem kellett. Veszekednek, múltmarcangolás. A terepjáró közben lerobban. Új szereplők is belépnek. Hőseink kikecmeregnek az autó keretéből és belevesznek a tájba.

És kezdődnek a kommunikációs nehézségek a külvilággal. Nem elég, ez a rájuk szakadt, kínos és feloldhatatlannak látszó szituáció, még a világ is értetlen, ha Kamran kommunikál. Néha Arshia tolmácsol. Aztán megismerkedik a vontató tragacs sofőrjével. Szinte meg is nyílik. A végén kap egy CD-t, meg egy ötletet. Ha nem akartam hazamenni (a feleségemhez), kólát öntöttem a motorolajba - meséli a férfi. Ekkor ennek még nincs jelentősége…

Aztán Arshián úrrá lesz a szorongás. Talán elcsípett egy jelet, egy ajakformálást. Ki tudja? (A baleset eltakarítását látta, arról is beszélt a kólás sofőrnek.) Mikor elindul újra a terepjárójuk, szép gyermekarca eltorzul. Pisilnie kell. A fánál sír. Aztán megint elromlik a jármű. A gép sem akar Teheránba érni… Nem, mert benne van egy üveg kóla. Arshia egy vonatalagútba bújik. Nem látjuk. Nénikéje kétségbeesve kiáltozik valahol. A kép baloldalán egy növény hajladozik a vakító fényben (alagútbejárat), a vászon többi része komor-sötét. A vonat már elment. Vége.

Hiába annyi elterelés, elterelődés, annyi útakadály és kerülőút, hiába kanyarok és járhatatlan terepek, hiába az utazás tisztasága, hiába nincs még sehol Teherán, a film, és talán a gyermeki sors, itt véget ér. De nincs hiányérzetünk. Csak akkor lenne, ha a perzsa rendezők géppisztolyra, az operatőrök távcsöves puskára cserélnék az emberiség javát szolgáló tudásukat. VISSZA A LISTÁHOZ

Pügmalión-plasztika

Almodóvár talán kicsit túllépett önmagán. Persze hozta a szokásos hangulatokat, férfias nőit és nőies férfijait, az ibér kifakadásokat, a rásegítő, érzésfokozó dalbetéteket, a jellegzetesen harsány, de jól összekomponált színeket, a pazar helyszíneket (belső terek), a dolgok közepébe vágó szerkezetépítést, mégis a történet valahogy több lett, mint az eddigi sztorik. Igaz, közkedvelt esemény-csavarintásai, a meghökkentő váltások most sem maradtak el, de legelgondolkoztatóbb filmjei egyike A bőr, amelyben élek.

Az extrém témáiról híres rendező most előre tekint a genetikába, és visszanyúlik a mitológiába, a kultúrtörténetbe. Nemcsak a nemi szerepek, az eltévelyedések, elfojtások és föltörések, a társadalmi torzító erők, az átmenetek mentén lavírozik. Egy Pügmalión-mesét ültet celluloidra, egy teremtéstörténetet, ahol a homonculus – megalkotójának szerelmi tárgya és veszte is lesz egyben.

A plasztikai sebész, Robert Ledgard (Antonio Banderas) a rezidenciáján berendezett boszorkánykonyhában metsz át fizimiskákat, testeket, s ez által életeket. De nem pusztán arcszabászatról van szó, hanem genetikai kísérletektől is. Olyanokról, melyek a XXI. században már nem is annyira elrugaszkodott elképzelések. A személyes élet tragédiája (felesége megég egy autóbalesetben) készteti arra, hogy disznóbőrből éghetetlen és érzéketlen emberbőrt alkosson. Ez a teremtés, ez a transzgenezis (genetikai mutációval spékelve), ez az istenjáték, azonban nem enged megálljt. Robert kezére játszik a további, tragikus véletlenek sora. És kiteljesedik a végletekig hajszolt hübrisz. Most már a bosszú szentesíti a tilosban járást, a tiltott emberkísérletet.

Feleségét valahogy életben tartja a műbőrrel, sőt, még gyógyulni is kezd az asszony, mígnem a lánya (Norma) kerti énekét hallva ki nem kél ágyfogságából. S ekkor az ablaküvegben meglátja eltitkolt önmagát, s kiugrik az emeltről önnön szörnyjelenésétől rettenve. A kislány, látva anyja öngyilkosságát, a téboly határára kerül. Végül egy instabil fiatal nővé lesz, akit gyógyszerek tartanak egyben, akit egy esküvői partin megerőszakol egy betépett srác (Vicente), kiről később kiderül, minimum transzvesztita hajlamai vannak. A lényeg, Robert lánya végleg összeomlik, és ő is ugrik… A temetést emberrablás követi…

Az emberkísérlet tehát tökéletesíthető, mi több, továbbgondolható, továbbvihető – a fiúból lányt operál Dr. Ledgard, nem is akármilyet, hiszen elvesztett feleségét húsfargja meg.

Robert Pügmalión alkotása kifogástalan és éghetetlen, még a szúrólángot is állja, már csak a beleszeretés várat magára. Dehát a sebész van annyira perverz, hogy a céltudatosan megszobrált, végsősoron újrateremtett asszonyt, megszerezze, megszeresse, magáévá tegye. Miért is ne tehetné? Hiszen ő alkotta, ő formázta vágyálmai szerint: az övé.

Azonban, ahogy az az ember-klónozás esetében is felmerül, nem tudható, mi van a tökéletes másolat lelke mélyén? Miféle személyiséget rejt a hús, az élő csontodú? A testileg tökéletesített, hüvelytágítókkal komfortossá tett új nemi identitás, mintha lelkileg is alkalmazkodna, a hosszú, átnevelő jellegű, még fegyveres lázadásba is torkolló szobafogság alatt. De nem láthat senki a tüneményes pofi mögé. Robert is csak félisten. Agyagot gyúr, de hiteles lelket nem lehel. És az arc, a test elvakítja, szerelmes lesz feleség-életre keltett szobrába, mert… Vera (Vicente új neve) is hajlandóságot mutat, pedig csak egy megtört rabmadár, aki jóga által akar szabadulni, békét találni lelke rejtett zugaiban. Sejthetjük, hogy vonzalma nem lehet tiszta.

Aztán a számtalanszor előkerülő fegyverek közül eldurran egy, és a deus ex machina, az isteni beavatkozás, melyet ember követ el (istenharagító vétség), a tragikumban oldódik fel. Robert halott, Vera hazaszökik divatárus édesanyjához, és belekezd egy hihetetlen mesébe… Ő nem elveszett, hanem elrabolták… Egyetlen bizonyítéka van eredeti identitásának, az a lenge kosztümruhácska, amit anyja segédje adott neki felpróbálásra, amikor még Vicente volt… VISSZA A LISTÁHOZ

Kit érdekel(ne)?

Ülünk egy jó népzenei dokumentumfilmen. Ketten. Ülünk magyar játékfilmen. Öten. Hol vannak a nézők? Hol ülnek? Egy mozgóképmentes, meleg szobában, könyvet olvasva? Egy halkan duruzsoló számítógép előtt, melyen a megvásárolt magyar DVD olvasódik, amit jócskán leárazva vettek mozibemutató után egy-két évvel. Vagy egy karcosabban nyögdécselő PC előtt, melyen a tilosban letöltött (a lopás bűn!) film dekódolódik a médialejátszóhoz. Vagy egy megalopláza extra dolby surround hangkavalkádjába burkolózva, amerikáner, 3D-re turbózott csinn-bumm filmet majszolva a popcornhoz, fényévekre a magyar film világától? 

Itt is, ott is. A magyar film vagy így vagy úgy, de nem kell a nézőknek. Mert máshol ülnek, nem a mozikban. Mert, bár látom én is a szomorú valóságot, de itt a statisztika, amely ráerősít a tapasztalatra. (Más órában, más vetítőtermekben sincsenek többen ugyanazon a produkción, mint amit én is megtekintek.) A tavaly filmszínházba került 11 magyar alkotást 90 ezer körüli néző látta. Tarr Torinói lovát 5400-an. Ez szomorú tény. (Egy rajzfilm, a Bogyó és Babóca vitte el a nézőprímet a maga húszezer gyermekével és a csatolt szülőkkel, lám, ez a mese a blőd sztori ellenére is sikeres.)

A fentiek függvényében talán érthető, valamit változtatni kellene, mert ekkora nézőszámhoz képest, a filmekre fordított költségek csillagászatiak. Ha a 90 ezret beszorozzuk egy 1000 Ft-os átlag jegyárral, hogy könnyebb legyen számolni, kijön: 90 millió forint jegybevétel. Ez egyetlen film költségét sem nagyon fedezi, nemhogy tizenegyét. És nem feltétlen a több reklám, a médiahadjárat kell, legyen a nagyobb nézőszám záloga. Hanem a jó hírnév, akár a szájhagyomány. Harry Pottert is a gyerekek (a továbbajánlások) tették naggyá, a rengetek sztárolt könyv és mese dömpingjében. (A filmek szövetébe elrejtett szponzorációs reklámok szánalmas voltáról, és szemet bántóan hivalkodó jelenlétéről már nem is beszélnék, de tudjuk, gyakran a mozgókép-produkció tető alá hozásának ez a biztosítéka. Kíváncsi lennék azért arra is, hogy a mecénás, a pénzadományozó megtekinti-e az általa dotált filmalkotást. Szerintem ez a statisztika is siralmas lenne.)

A filmszakma legutóbb az utolsó vágás jogán (final cut) háborgott, mely a filmalap kezébe kerülne, amennyiben állami támogatást is beletesznek egy-egy alkotásba. Úgy háborogtak ezen, mintha élet vagy halál múlna rajta. Egy biztos, rendezők, producerek önérzetét sértheti, művészeti szabadságát vagy szabadosságát megnyirbálhatja e döntés, de a nézőket nem zavarná, mert nézők nincsenek. Lehet, lennének, ha jobb sztorikból, jobb forgatókönyvek alapján készülnének a filmek, ha jobb lenne a vágás, ha nemcsak a művészet és művészkedés tobzódna százmilliókért, hanem a nézhetőség is fontos kritériuma lenne a magyar filmnek. Ha kicsit a nézőt is figyelembe vennék, nemcsak a szellemi kalandot… Mert lehet három-négy órán vonszolódó történeten éljenezni, de azt, ha díjat nyer, sem szenvedi végig már az, aki egyébként Tarkovszkijt, Bergmant bármikor leveszi házi videotékájából, hogy újranézze, újraértelmezze sokadszorra. Vajon miért?

Ezt a cikket szépíróként (és filmnézőként) szignózom. S jelenthetem, a szépirodalom mögül is kivesztek az olvasók. Mert valamilyen szinten érdektelenné vált az irodalmi alkotás. Az írók egy része, bizonyos divatkánon szerint semmit sem képvisel, csak a megfogalmazhatatlanságot, a szétesettség apoteózisát, az értékek válságát, a nihilt, a nyelvminimumot, az pedig nem feltétlen érdekli az olvasót, mert maga is azt éli, azt szenvedi. Valami másra várna. Már nem vár, csak várna.

Mellesleg a szépirodalom háza táján is sorban állnak közpénzekért a kiadók. De a filmhez képest itt krajcárokról van szó. A filmhez képest az előállítási költség filléres, viszont a haszon is, mert mindent visz a terjesztő, a reklám. Reklám nélkül csak a nyomhagyás a könyvkiadás értelme, ami vajmi kevés, és a szerző megalázásával egyenértékű (ám ez mégis mindennapi szokvány). Az összemérhetetlenül kisebb befektetett összeg mellett, viszont egy könyv olvasottsága (maradjunk a prózánál, ez áll legközelebb a filmnyelvhez), ha csak 1000 emberhez is jut el, nem sokkal marad el, jelen statisztikák szerint, a filmek nézettségétől. Persze mind a film, mind a könyv terjedésének vannak alagcsövecskéi: kölcsönadás, kopírozás, digitális megjelenés, tiltott letöltés, amivel kozmetikázható lenne a nézettség, olvasottság etc…

Olvasottság és nézettség tekintetében tehát azt mondhatjuk, mindez, szinte már a magánügy kategóriáját súrolja. Egy kívülálló, mondjuk a könyves világból érkező valaki, azt is hozzáteheti, ami a filmiparban megy, az pazarlás. De nem a 100-200 millióval van baja, hiszen még a laikus is érti, látja, ha csak a stáblistát végigüli a szeánsz végén, mennyien fordulnak elő egy film táján, a sztár színésztől az utolsó világosítóig, statisztáig, akit ki kell fizetni. Legyen félmilliárd, de nézzék meg több százezren itthon, és még többen külföldön!

Nézők és olvasók elpárolgásának okát az érintettek, akiket nem olvasnak, akiket nem néznek, gyakran leegyszerűsítik. Lehet hőzöngeni és meg lehet jelentetni tíz tanulmányt a társadalmi igényszint csökkenéséről, a generációk elbutulásáról, az értékek és az oktatás válságáról, sorolhatnám, mi mindenre szokták rákenni a sikertelenséget, az érdektelenséget a magas művészet iránt fogékony elkötelezettek. (Pedig, visszakanyarodva a celluloid-útra, ma még film- és médiaórák is vannak általános iskolában és gimnáziumban, ahol elmondják, szájba rágják, mit, hogyan kell nézni, értelmezni. Lehet, ez is baj!) Egyet nem szoktak ezekben a hőzöngésekben vagy tanulmányokban: szembe nézni azzal a ténnyel, mely lólábként lóg ki az állatorvosi lópokróc alól, az alkotók, legyenek bár írók vagy filmrendezők, eltávolodtak a közönségtől. L’art pour l’art elefántcsonttornyaikból kikémlelve, és sehol sem látva érdeklődést, a közönyös olvasót és nézőt, a leáldozó korszellemet szidják. Persze némi igazság ebben is van, mert valóban a sekélyest, a könnyen fogyaszthatót kultiválja a mai befogadó, mely az emberre, mint a könnyebb ellenállás felé általában igyekvő lényre, az élet más színterein is igaz. De! De nem varrható minden a befogadói oldal nyakába!

Mit tapasztalhatunk, ha nem akarjuk becsapni magunkat, ha nem akarjuk egy legyintéssel elintézni a tényeket, mindent az általános hanyatlásra, gazdasági válságra fogni, és szembesülni óhajtunk (nem könnyű!) saját, alkotói hibánkkal, rossz felfogásunkkal, illetve még kiutat is keresünk?

Azt látjuk, van még egy szűk réteg, amely fennmaradt a magas művészetek csúcsain, ők, akik még kongatják az art-mozik belső tereit (míg a hálózat be nem zár), ők, akik még karácsonyra megveszik a híres magyar szépíró kötetét, legalábbis ajándékba. Ugyanakkor van egy szélesebb réteg, amely „lesüllyedt”, mert elege lett, hogy magas elvárásaitól is elemelkedtek az alkotók, s van egy nagyon jelentős embertömeg, amely soha nem is volt és soha nem is lesz fenn a Parnasszus igény-csúcsain. De, ami a legfontosabb, akad egy korosztály, amely még befolyásolható lenne – sopánkodás helyett – a feltörekvés irányába: a fiatalok, illetve a cseperedő Babóca-nézők. S az ő megnyerésük, bizony, kultúrmisszió, kultúrharc, de legalábbis népnevelés kérdése. (Hogy ezek levitézlett, idejét múlt fogalmak? Sosem idejét múlt a felnövekvő generációval foglalkozni, megfogni fiatalok és gyermekek kezét!)

Igen, a fiatalok, a gyermekek. Akik egy jól megcsinált kult- vagy ifjúsági- vagy gyerekfilmre azért mindig vevők. (Mennyi telitalálatunk volt a nekik is, mert az ilyesféle jó múvik korosztálytalanok, szóló mozgóképmesék terén!) De mi kell egy jó kultfilmhez, egy jó ifjúsági filmhez? Rendező, aki éles szemmel találja meg a közösségeket (a közönség is közösség, csak épp széthullott) érdeklő, érintő jelenségeket, vagy épp hagyja magát rabul ejteni egy filmes feldolgozásért kiáltó könyv hangulata-mondandója által, vagy sikergyanús forgatókönyvvel keresik meg, s ő ráérez primer sztori és rejtett mondandó közönséget érdeklő, izgató arányára. Ebből jó, magával ragadó filmtörténet kerekedhetik, amely nem feltétlen mentes a magvasságtól sem, de azért alapvetően könnyed. Viszont ez sem elég, kell hozzá, tovább lépve, egy kitűnő forgatókönyv, amit nem a rendezőknek kellene kiizzadniuk, mert ez szemmel láthatóan legtöbbször nehezükre is esik, s már itt elbukik a film, ezen az elemi alapszakaszon, hanem profiknak. Nem íróknak feltétlen, hanem forgatókönyvíróknak. Az egy szakma, kérem! Ugyanakkor kell hozzá fiatalos, de profi színészi gárda, természetesen húzó nevekkel. Meg egy profi operatőr és vágó, aki a mai igényekre szabja a látványt (újszerű látásmódok, dinamizmus-váltások). És persze még sok egyéb. Például jó filmzene. És HUMOR. Csupa nagybetűvel. Életteli, igényes HUMOR. Nem bánatos imitációja, amely krahácsolás szintű nevetéseket szül a nézőtéren. Ma azt tapasztalom, ha művészetről beszélünk, akkor kötelességünk még a helyiségből is száműzni a humort. És ez sajnálatos, és ez: TÉVESZME. Hisz miért olyan közkedvelt például a cseh film? Mert a legkeményebb mondandót is humorba tudták, tudják ágyazni, oltani. Mert jó könyvekből, forgatókönyvekből dolgoznak. Mert végigvonul a Celluloid sugárúton Pepin bácsi, és stempli csattan egy gyönyörű női idomon, egy oly korban…, és eltűnik a disznósajt a tűzoltóbálon, és megperzselődik Csonkin közlegény „honvédő harcai” során. És miért olyan közkedvelt Fellini? Mert az életteli vidámság nála ott lappang, és sokszor felszínre tör (legkomorabb filmjeiben is). Dolce vitától amarcordos trafikosnén át a bikaborjakig. Mert jobban ismerik Arany János humordefinícióját, mint a mi rendezőink, tisztelet a kivételnek, ami így szól: a humor – halandó létünk cukrozott epéje (Bolond Istók)… Tehát a humortól nem áll messze a komolyság, az elmúlás, a bánat, amire annyi mindent feltesznek humortalan rendezőink.

Kell egy összekötőkapocs, egy köldökzsinór alkotó és befogadó között. Ez a humor lehet, amit vissza kellene csempészni a filmjeinkbe. Hisz az nem életidegen. A humortalanság az életidegen.

Tanú, Indul a bakterház, Kopaszkutya, Eldorádó, Csapd le csacsi, Roncsfilm, Csinibaba, Sose halunk meg, Moszkva tér, Üvegtigris, és azért még bőven sorolhatnám az elmúlt évtizedek nagy, hazai sikereit is. Vagy a gyerekfilmeket: Le a cipővel, Tótágas, Keménykalap és krumpliorr, Égig érő fű. De hol vannak ma a jó ifjúsági filmek? Hol maradnak a jó kultfilmek. Hány ember szellemi tápláléka volt és lehetne az imént felsorolt filmregiment? Miért nem készülnek ma hasonlók? Hogy ne csak ezekhez lehessen visszanyúlni, hogy ne csak ezeket mutathassam majd meg a lányomnak, ha eljött az ideje? Hogy ne csak a házi videotékából csemegézve ismerje meg a filmnézés örömét.

Mert nem hiszem, hogy jobb otthon filmnézni az ötutas hangszóróval spécizett TFT televízió előtt, mint együtt, harsányan nevetve, izgulva, bosszankodva, elképedve a mozgóképszínházban. Mert a filmnézés közösségi program, nem úgy, mint a könyv. De együtt fájni, már nem annyira nagy buli… És nem a happy and-ről beszélek, mert az kell a fenének.

Bizony, néha le kell menni kutyába, és ha megszelídült a kutyánk, biztosan elfogad olyan hívószavakat is, mint művészet, elvontság, másodlagos jelentés, amit akciófilmeken elvadulva, meg nem ért. Ez lehet bulvárosodás, mert sokan, az általam felsorolt filmekre biztosan csak legyintenek, korfestő limonádéknak tartva őket, de lehet célcsoport-keresés is, mert le lehet „ereszkedni”, de ez rossz szó, hisz felemelkedésről van szó (mindössze csak a Parnasszuson leledző alkotók szemszögét volt hivatva jelölni) a fiatalokig, a gyerekig. (Fergeteges gyermekirodalmunk sincs, bár mostanában mintha megmozdult volna valami…) Meg kell szólítani őket úgy, hogy beüljenek a moziba, a magyar filmre. Márpedig őket mai, friss történetekkel lehet megfogni a varázsló-sztorikon kívül. (Nem az általános hanyatlás beléjük döngölésével és mantrázásával!) És a művészet azért nagyszerű, mert többolvasatú, többrétegű. Vannak felszínes jelentések, és vannak mélyebb rétegek, ám ha a felszín nem megragadó, akkor a mélyebb rétegekig nem jut el a publikum, mert érdektelenné lesz. Szépen, lassan lehet a művészetet adagolni, úgymond „fokozni”, de persze, nem a végletekig, vagy ha nem így teszünk, akkor szembesülni kell vele: ötezer embert érdekel a tízmillióból az Ezüst Medve-díjas mozi… (Itthon. De ne tévedjünk, az arányokat tekintve kint is, legfeljebb kelet-európaisága, egzotikuma miatt csal be kicsit több nézőt a berlini, párizsi, londoni mozikba…) VISSZA A LISTÁHOZ