Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Japánkert (2002)

JAPÁNKERT, VERSEK,
PARNASSZUS KÖNYVEK, ÚJ VIZEKEN, BUDAPEST, 2002
japankert.jpg

 

 

 

 

 

 



Érdekesség:

Ha nem is sínek közé esve, de a Nagykörúton jártamban-keltemben egyszerre csak fejembe fészkelte magát a gondolat, nekem versciklust kell írni egy japánkertről, nem mintha személyes élményeim lettek volna a meditációs kertekkel kapcsolatban. Megadtam magam. Két részletben, az ihletett periódusok között eltelt egy év, megírtam a kötetet. A mű teljes egészében, lábjegyzeteivel együtt, felkerült Terebess Ázsiatárába, ahol tíz évig hozzá is lehetett férni. 2012-ben azonban levették, így "kénytelen vagyok" idemásolni jegyzeteivel együtt...



TARTALOMJEGYZÉK

 

jap--9-.jpg

 

 

 

 

 

 

 


Japánkert



Mikor kilenc éves voltam , 1
nyírott fejjel bújtam
loncbokorban. 2

Mikor kilenc éves voltam,
virágtrombitámat
bőszen fújtam.

Mikor kilenc éves voltam,
megláttalak téged –
Fuvolahang.

Mikor kilenc éves voltam,
én, a bitang.

Most nyolcvannyolctól szédülök,  
fenyőágmankómat
markolászom.

Most nyolcvannyolctól szédülök,
dobok püffögnek már;
kell a kérgem.

Most nyolcvannyolctól szédülök, 3
nem lettél dallamom,
vajh, miért nem?!

Most nyolcvannyolctól szédülök,
én, idétlen.

Az ecsetfa aljába szórva 4
lettem méheknek adózója.
Veszett testem

az ecsetfa aljába szórva
hamuval festi selymed, anyó!
Néha esdtem

az ecsetfa aljába szórva.
S fölbíborít e fuvolaszó... 5
Elfeledtem:

most nyolcvannyolc vagy, szédülsz te is,
jössz mint nemrég...
Kilenc karommal ölellek...
az ecsetfa aljába szórva

én, a nem-lét...

 

Az utak párhuzama: eggyéolvadás.
A végpont messzesége: álmos vágy csupán.
Ami utad metszi, Nincs ködébe fordul.
S mi távol elkerül, jó utat szab néked...

 

Sziklabércről, mint nagy vadászok
kémleltem zsákmányom csapását,
mikor vág át, mit szerencsém küld...
A húr már feszült.

Semmire lőttem. Képeimre csak.
Nem céloztam, nem néztem Napba...
E nagy kalandba’ lelkem elmerült.
A húr már feszült.

Nincsen cél, csak az Út magamban. 6
A fényben oldódó anyagban
lángtestű, szende Buddha ült.
A húr már feszült.

S ekkor e könnyed álomképet
szétzavarta ócska lépted.
Nyilam durcásan majd’ kirepült.
A húr túlfeszült.

Édes Semmim - finom nektár -
nyílméreggé lett e percben.
Szemem rebben, vadra vetül.
A húr túlfeszül.

De megbéklyóz a célratartás.
Csintalan futásod fölkavar.
Rám pazar gondolattorony dűl.
A húr még feszül.

Ernyedten a pillanattól
nyilam emlékmélybe pottyan.
Ujjbegyembe újra vér gyűl.
A húr megpendül.

Bivajátékom kiszárnyal, 7
s kiszáradt bivalyágyékom
lendül egy nemtelen párharcba...
A húr fölaljzva!

 

Egy törpe fácska hajszálgyökerekkel.
Szúrós ágán kislány vére csordul.
Csodásan izzó asszonyarc a hídon,
s odább aranyt páráll a tó.

Költő vagyok, kissé bár iszákos.
Kitörlöm a Holdtányért egészen.
Másnap ezüst ízekkel ébredek,
s odább aranyt páráll a tó.

Törpe fácska híd korlátja lettél.
Kislány vére – izzó asszonyarc.
Költő vagyok, Holdezüstből élő,
s odább aranyt páráll a tó.

Napom, mint izzó asszony-arcot,
mint érmét a mélybe bédobom:
éjfélt adott a gépezet,
s visszajáró (pengő) hangokat...

A fácskából lett hídkorláton át,
tékozolt szerelmek hajlanak.
Ezüst karjuk egy-egy gyertyacsonk.
Bennem aranyt páráll a tó.

Egy törpe híd napfény szálkáival
izzó emlékembe szúrt, hatolt.
Éjfélt adott a gépezet,
s aranyt párállt a Hold.

 

Bambuszok között a táncod, mint
rácsok mögötti majomvihánc.
Milliónyi mozdulatszilánk,
ezer karod nékem visszaint.

Széttörtél a bambuszerdőrácsban.
Mutatványod inkább elriaszt.
Az ébenéj tó sem nyújt vigaszt.
Lámpásod bolyong, inog magányban.

A Holdcserép is összeáll egésszé,
Te bambusz lettél, sudár nádderék.
Partom mocsár. Soha-már-menedék.
Mécsed lángja rejteked emészté.

 

Szőtte, szőtte a Hold, a kerek képű...
Megtelt vele lapos, rézsű.
Belehímzett két oroszlánt, 8
császárnét meg egy rosszlányt.
Te gúnyádat szőtte újra,
törpe talpú, csalfa gésa,
csontgolyócskák fészke, odva,
bambuszerdőn megbújt szajha.
Szőtt, szőtt a kerek képű Hold
megannyi fény-árnyék pofát.
Lelkednek kalapált ezüst
üllőjén borda-boronát...

S én húztam, a költő kobold.

 

Selymeden lebben a mező, ahogy inalsz.
Lelkemben hamar utolér a vadász.
Fák közt tekeredő úton iramolsz –
járok neked, mint medvetetemnek a gyász.

Szentélymenedék hivogat susogón.
Tavirózsa virág rabul ejti szemed.
Arcom szirmos tüköre csalja a lépted,
Lelkem dágványába derékig gázolsz.

Ó, te, céda, Hold istennek ivadéka!
Körbetáncol csípős csíbor, bamba béka,
vállad ívén híd korlátja, isten átka,
aláhúz az iszapágyba zenpap vágya.

Selymed csuromra ázott kertlepel. Sár
szín festi lápos ízzel bűzlő húsod.
Szentélymenedék hivogat, susog.
Tuszkol a félsz, messze tuszkulánumod.

 

Részegen gondolt égi szerelmeset
Li Tai Po. S csalfa Hold tükrébe esett. 9
Még a tóparton lógázok csak,
nótával csalom kijjebb a Holdat.

 

Naphosszat ültem. A vizet néztem.
Íjként feszülő hátad idéztem.
Fogytam a fényben (gyertya a lángtól),
nemléted habokon viháncol.

Vizek istenének kis szalagján
ott lebegett fölfestett neved.
Ösvény végén a Talán incseleg...
Három Kapum nyílt a folyó partján.

Egyik a Vágyé – zsírozva tárult,
öbléről ájult, vad kutya kélt.
Álomlakomától fájt a gyomra,
gyógyítja kimonód ezer gyomja.

Másik – Büszkeségem, tépett tollú
páva. Mérges csőrével, iszonyú!, 10
nyomban lecsípi vízi szalagod,
tollával fedi emlékalakod.

Akaratom – hasadt talpú medve,
téli vackából, vajh, kikelt-e?
Széthajtja-e Vágyam, Büszkeségem?
Ott az árnak partján megidéztem...

Orrában lánccal, kérges manccsal,
szembeszállt a belső paranccsal.
Büszkeség–Vágy–Talán őrült tánca:
nincs menekvés, csak vízre szállva...

 

Tavon kapu. 11
Csónak suhan.
Sok-sok alku.
Elvész utam.

Vízből kéltél.
Őslidérc-báj.
Törpe talpad
Naphídon jár.

Durva csónak,
mindent rontó,
fénycölöpöt
szétziláló.

Kettémetszi,
széjjeldobja,
tűzszirmaid
vízbe szórja.

Gyenge csengő 12
esdve kérdi –
fénygúnyádat
hát ki kéri?

 

nádak rojtja alatt
pihen a vágy

lidércfényben
táncoló najád

ingoványasszony
ölében lánc

ajkára hajszol

nincs szemefénye
nincs keze sem

nincs a karnyújtásnak
célja sem.

ingoványasszony
ágyára hív

tőzeglelkében
csalfa láng ing

 

Levendulakék a boroszlán.
Rosszlányarcod mandulaéke
keveri a mérget, mit
lándzsalevéllel oltsz be a vízbe,
hol aranyhalként megremegek...  13

 jap--8-.jpg

 

 

 

 

 

"Hol vagy" útján nyikorgó kordé,
csikorgása fals lélekakkordé.
Távolban elomló fekete pont –
merőn nézem, s forog a korong.
Fehér félben szemüzenet, ében;
a fekete férfin: jinérem.
Szürkévé ért ez ősi örvény,
belső égvágyat ölelő törvény:

ájulás tájakra taszít a sebesség,
körvonal nélküli, határtalan egység.

Szürke mámorban pörgő önmagunk,
egymásba koccanó száraz magunk.
Szerelem körből kihull az ocsú,
marad tiszta, lüktető háború.
Mint kürtős forgószél égbe robban!
(Roppant évgyűrűk fenyőtobozban.)
Hatalmas törzse majd kerékké lesz,
rá, fehér mellé feketét kensz...

Földabroncs, égagy, emberküllő, 14
gördül már rejtező, sárga hüllő!

 

Ötödik égtáj vagyok. 15
Köldöködön fényecset
ragyog.

Keleti ámolyodás...
Hepehupákon felém
botlás...

Ötödik égtáj vagyok.
Belerohansz ölembe,
haza.

Valamikor megérted,
minek a futás. A rút
vétek

csalogat ide mindig.
Ötödik égtáj ködlik.
Úti

homok felesel neked.
Pepecsel ecsetem –
Hold légy,

vagy napszarvú fényanya... 16
Hova szaladhatsz még,
hova?

 

Lelked harmóniát csobog?
Áthangoltam a vízesést? 17
Csitri patakhang kacagott,
cseresznyét ettem, s a dallam
íze pirossal megfogott...

Csuszamlós kőlépcsőkön
fátylad széttörött.
Kristály zenével
fuvola csalt oda,
hisz hamisságod örök.

Egy kő volt nálam,
egyidős velem,
attól létező –
meglelem...

Akkor meghalt,
ott hagyám,
picit csiszolt él-
tednek dallamán...

Zordsötét lombok mögül
fénykarnagy belép,
kopog, s vezényli máris
zaklatott vízfutásod tételét...

 

Fekete-fehér 18

Fehér voltál – alaktalan.
Széppé tett fekete vonásom.
Tus voltam, te alabástrom.
Kép lettünk – tenmagam.

Most néznek, belénk merülnek.
Bennünk végtelen színkavalkád.
Könnyű, játszi kéz dobált rád:
így lehettünk ünnep.

Szélfútta gondolattekercs:
igen-nem, jin-jang, múlt-jelenár,
ráncos kérgen kajszirombáj...
Tudj-e, hogy felejts?

Akarat kell üres égbe.
Holdfehérbe vadlúdbetű,
űrödben kél eszméletterű –
véset éjpecsétre.

Érzel ember? Mikor szemlélsz,
széppé tesz fekete vonásom.
Tus vagyok, te alabástrom.
Üres vagy, mégsem félsz...

 

Mintha

Mintha kertbe léptem volna
(sikló, ha vízbe csusszan!).
Mintha hinta lettünk volna.
Ég-Föld között örök útban.

Mintha buknék mély verembe
(angolna, ha partra siklik).
Mintha mást látnék szemedbe’
tükröződni, aki nincs itt.

Mintha nem én, mintha nem te,
álmodunk egy Sinto-kertbe’. 19
Mintha minta lettünk volna
mohos kőbe karistolva.

Mintha létünk isten írná,
mintha nélkülünk is bírná.
Mintha tinta híján tenné –
formáz minket életekké.

Mintha-kertbe rakott téged,
úthomoknak odahintett. 20
Minthakertben minthaléptem
Ég-Föld között hagytam régen...

 

Sétálni ezen a gyöngytavon,
billegni megannyi kőlapon,
mint istenek óceánhabon, 21
csak ezt akarom!

Árnyas köveket átugrani,
víznapos bazaltra hullani. 22
Tágulni, égmélybe bebukni,
Holddal aludni!

Sima tó – szerelemsirató,
fölötted felhőnek lenni jó!
Kívül is tebenned szunnyadó –
merész álmodó.

Ezután nélkül létezni csak!
Hal hátát megülni, hiába csap!
Hal hátát megülni,
sétálni gyöngytavon,
kívül is benned
sóhajtozom... 

jap--1-.jpg

 

 

 

 

 

 
Teamély 23

Csodáltuk, ahogy görbült a görcsös ág.
Előtte jázmin bókolt. 24
S méltósággal kortyoltuk teánk.

Szép volt a szirmok csöndes jeladása...
Arcod unott-néma folt.
Jó alkalom a meghalásra.

Délben kötöttem. Hittem érted ívét,
a képre, hogy ráomolt...
Megszokom teám keser ízét.

Magam’ kötöttem bele. Görcsös ágat.
Földünk jelenthetem, s te
jázminholdként incselegsz velem.

Zuhansz felém. Égi huzat hajt oda,
mégsem találkozhatunk,
bár parány e teázószoba.

(Csillagkertben lépdelek. Tejútesés.
Pásztor vagyok, te szövőleány.
És csillagvirágot tépsz, mesést.) 25

Utáltuk, ahogy hajlott a görcsös ág.
Előtte jázmin kókadt.
És küszködve kortyoltuk teánk...

Este volt. Térdig vízben álltam. Jázmin-
labdaccsal dobáltam a Holdat,
míg aléltál mások karjain...

 

A nagy tó egén fénylik hegyem,
elsüllyedek benne.
Az elme pengeéle szikráz,
lelkem már elmenne,
Hiábatavam!

Itt vagy Sehol: minden ugyanaz;
tél-tavasz megroskaszt.
Szűzhártya csak a tónak színe –
bárki rajt’ kutat fakaszt,
s várja hús örvénye!

Csak nekem acélsík e tükör.
Partján lóbáz’ az őr.
Kivetem messze mérges horgom,
mint jégen csúszó tőr
kúszok, s csikorgom

érted, drága lék, magadba nyelj,
csúcsodra fölemelj!
Mint sikló tekergek hártyádon.
Odafagy arcom, kezem,
míg mélyed kívánom.

Görcsös árnyam ráragad hasadra,
ó, iszaplelkű tó!
Mint császár keble a hű ebnek,
hideg öled nekem
legjobb altató. 26

 

Hol lépdeltünk, szél bukfencez.
Hol fűre dűltünk, templomkert lesz.
Hol voltunk, ott nem volt semmi,
léghangú lány, fénytollú fi.

Nem voltam ott, s te sem,
mikor kinyíltál ölemen.

Fenti dallam, lenti verssor –
egybecsendül, mégsem úgy szól,
értse bárki: földet járó,
égbe szökő, vízzé váló.

Nem voltam ott, s te sem,
mikor csukódtál ölemen.

Lótuszleány köldök árban
nyílott, zárult egyfolytában.
Törpe talpa mellemen járt
kezdettelen szellemhatárt.

Nem volt semmi sem,
mikor kinyíltál ölemen.

Hol térdeltünk, szél ír verset.
Hol űrbe dűltünk, a hely szent lett.
Hol oltunk, ott semmi terem –
fényhuzatos templomverem.

Nem voltunk sosem,
mert nem volt semmi sem.

 

Elboronálták a helyet,
hol mellemre borult fejed,
hol két mohos sziget között
belénk ittlétihlet költözött.

Mint istenek a tengeren,
felbomlott minden fegyelem,
daru meg teknős rút násza –
únt körforgás kovásza.

Kavics-tenger. Istenbénák.
Harmóniánk semmivé vált.
Vízzé lettél – méregcseppé,
én, hullámcsorbító kövekké...

 

Behangolom ma szómat a vízesés dalára.
Szerelmi sóhajommal, akár ha fátyol omlik, 27
szüremlek át a múltba. Tavon, ha lépdelek, te
hajolsz szigetkövemnek. E napsütötte éjben – 28
a céda pengefényben, időtlenül kiszabva
inog, hisz ősalapja ke-kíneséseimnek. 29
Leomlanék elébe felinni: átkos éltét.
Kihörpölöm ma még csobogó, hazug meséjét!
De ő a szikla, fű, fa, homok, juhar, fenyő is, 30
ha elemésztem végül, magam veszejtem el csak.
Moraj vezet elébe. Üvölt a benti tigris:
"Hah! Élni vágysz?! Közöny menekít, különben elkap..."
Behangolom ma szómat a vízesés dalára.
Fejessel ugrom kertem
gereblyézett tavába. 31

 

Kézmosó edény.
Kézedény. Permet ad színt,
kőnek szép mosolyt. 32

 

Sziklák kertjében vén remete térdel. 33
Orchideaarca illatos mosoly. 34
Kamélia fák közt humusz lelke – 35
áldással szétomol...
Sziklanyugtató, megkövült apó...
Nem lehetett ott, mégis jelen volt.
Haja mohafolt, szíve hűs árny.
Krizantémszava szólt. 36
Kavics pengett égi dallamot.
És vétkezőt lecsillapító
bölcs ott-nem-léte átfonta
az érkező fiút...

Vízeséshez térdepelve 37
töltekeztem értelmével.
Rám engedte bő leplét, s
ittam hő elmémmel:

Sziklakertben öreg út,
neved jelzi merre fut...
Kertbölcs lehetsz, ha
nem hiszel, de szeretsz.
Örök vagy mulandó?
Templomkapu vagy tó!
Égoszlop – földrengés
38
légy!
csöndellt a feddés.

 

Bambuszlugas. Állványmagasból csüng cseresznyeág. 39
Rontás: darázs dongás maraszt. Boltív: fehér halál.
Még nincs levél, ám bennem él bő búnk: avar kavarg.
Zord lomb. Öreg zöldek. Repedt földek. Elnyílt, lenyírt,
szétsírt világ. Hibánk: darázsfullánk, parányi láng
kellett talán, ám nem találtunk álmos őszben már
taplót s kovát. Égett a kert. Vérszín juharlevél
földön zenélt. Kergette szél. Nantei beszélt: Kezed 40
érhette langy testét. (A lét hernyóselyemgubó.)
Látod barack bőrét, de szemmel nem követheted
belső határán túli lényegét
a lüktetést.
Bátor kudarcod gyávaságnak vélheted. Nemes
cél elbukott dacharc után tölgytörzseddel terád
irigykedő, bűntől acsargó, semmi nép előtt
égnek, ha törsz. Míg ők kijárt úton tipegnek el
lombsátrad alján, addig égből csent dalokkal is-
tent ringatsz zenkebleden...
41

 

Enyém a Kert
minden illata.
Bár már nincs,
de én vagyok maga.

Enyém az illat –
páraemlék.
Soha már ott:
élő nemlét.

Enyém a Nincs.
Kertbe léptem.
Elmúlt-kútban
fulladt isten.

Enyém vagyok:
Sohaillat.
Párakertben –
emlékkínpad.

Enyém vagyok.
Enyém a Kert.
Egyetlen ok,
amely levert.

Enyém az illat,
Enyém a Nincs:
álmom írja,
legnagyobb kincs...

 

A Szépség Forrása

Ültem   a   föld  fölött,  akár  könnyű  pára.
Körül   a   Szépség   gyöngyöző  forrása.
Benne kavargott egy csöpp, fehér hal,
ott, hol fülem lát, szemem meg hall.
Etettem      én      verítékkel,
és   arcomhoz   emeltem.
Gésa   tipeg,   lépdel,
és    jajj,   elejtem!
Többé már nem
érzem, mit
üzen
ő.

 jap--7-.jpg

 

 

 

 

 

 

És jött a szamuráj megállíthatatlan.
Nem látott akadályt a templomfalakban.
Minden szentsége – robosztus nagy lépte.
Templom vagy fegyver. Miért ő vagy épp te –
nem kérdezte senki...

Övé harc és asszony, bukás vagy dicsőség.
A szamuráj útja merő egyenesség:
jóság, részvét, hűség, igazat mondás, 42
míg én, imát mormoló emberkondás
nyírt fejem horgasztom...

Fölnyílott hasa is többet ér itt nálam.
Buddháktól, kamiktól kophat föl az állam.
Szenvedtet rút kéj, mégsem veszi észre
Fuvolahang, se pengeszem’ legénye;
kinek látni kéne...

És megy a szamuráj, ott tipeg démonom.
Becstelenség vére hullámzó kimonón.
Sok cifra virág közt, mit se számít egy csöpp.
Keserű métely ez. Buddha elé lök
haragom és vétkem...

Néz le rám közönnyel: Semmibe hív újra.
(Végtelen Bocsánat hideg vizű kútja!)
Agyamra telepszik. Szeretve elemészt.
Harmadik szeméből irgalomkelevézt
hajít hevült szűmbe...

 

Virág 43

Buddha virág volt.
Egy másvilágból tépte ki magát.
Istenihlet, Lótuszember ő, 44
s tömegiszapon tör át.

Vulvád lilás kút.
Magom tág világba hull, zuhan.
Holnapra elmúlsz, sásliliomlány, 45
s nem szegélyzed már utam.

Ám a hátra lévő végtelenben,
mint remény a tejjel telt kebelből
messze ússz, messze ússz, messze ússz...

Kurta imám szól.
Mantraálom monotóniája.
Üres lelkemtől kong a templom,
s nem kúszol belém, hiába.

Buddha igám volt.
Kis szajhám, nem lehetsz virág.
Mint súlyos, lilás akácfürt hullok. 46
Ennyi jár. (Isten letép?) Mi más?

 

Vízben virág 47
vakavers 48

Hervadsz vadvirág.
Becsed többé nem vérzik –
eldobott sinág. 49
Benned már élet érzik,
kéjnő tested sem hibád.

Szellemszirmaid
nézd, mind balul kitéptem.
Napkorong vakít.
Féltem, értem, megéltem:
fiunk rohan, víg, sikít.

Igazság lesz ő.
Új kertek gyóntatója,
téres sziklakő.
Ha nem álmodtam volna,
hah, csalfa, bűbájt szövő!

 

Egy vadvirágot fölmutattam,
benne poszméh zenélt.
A gyepre égi rozsda szállott –
sírtam. (Lélekherélt.)

Nem nézte senki a prédikálót:
(virágporszavú bolond!)
Napunk, mint szőrös nektárzabáló
szirmos agyamba kotort.

Poszméh torán undok féreg
szívott napgyönyört.
Pókhasa semmiben érett,
ám mindenre tört.

Így lógok árnyadon túlviláglány,
így lógsz Holdra tapadtan.
Így lóg férgem (mi néked tört nádszál!)
s porlad darumagasban... 50

 

Girbe-gurba út.
Csorba bottal járom én.
Messze már a cél. 51

 

Gleccserben a sáska 52
jégkockába zárva.
Szeme fénytelen pont,
végtelen hó
két ében kristálya.

Hol jár lelke, míg fagyhalott?

Templomban a testem
imamalom őrli.
Fénytelen szemem
az egérhomályt őrzi.

Hol jár lelkem, míg fogoly vagyok?

Talán a sáskatestbe’
szunnyadoz,
míg az övé korhadt hitem rágja...

 

Egyedül van,
akinek senkije sincsen
csak a hallgatag Isten,
ki csöndjével
ránk erőlteti magát.

 

...omm... 53
mosollyal várt a templom
mozsarában a sok lom
molyrágta ezernyi dalom
omm omm
porrá zuzom

omm
rom korom égő hatalom
imamalom riadalom
omm omm
mindezt csak gondolom

omm
mozdít már cédaszánalom
motoszkál kígyódémonom
omm omm
karom tépi karom

omm
mogorva reggel tűzbálon
moccanni serkent űz álmom
omm omm
bódult liliom

omm
mosollyal hajtom csónakom
most már valóság füstkorom
omm omm
som nő a romon

Molyrágta ezernyi lom-omm,
ha-ha,
porrá zuzom!


Égfennsík tótükörben játszó.
Törött nádszál sóhajtoz a fénybe’. 54
Szent táncod örvények szilánkján. 55
Széthintettelek vizek színére.

Hosszú éjben gémberedett taggal
küzdöttem egy világnyi haraggal,
távolban a fenséges ház égett, 56
léckerítése messze feketéllett... 57

...mert színt adott a felkelő Napasszony.
S nekem tükröt, hogy abban sorvasszon. 58
Szélén kígyók nyeldekelték lelkem,
hisz rosszul éltem, rosszul feleltem.

Ékszerét szórta tómély iszapba,
zsivány testem érte megfulladna.
Kardot formál fénykarjából éppen,
ráhasaljak a csónak öblében...

 jap--5-.jpg

 

 

 

 

 

Arcom a tóba merítem
bűnömet látom a mélyben
hogy török fényre a száron
lelkem lótuszladikázzon
kezem a vízbe eresztem
vétkemet mivel szereztem
aranyhal csípi ujjamat
tenyerem olvassa szavad
számba hűs tólány beveszlek
odvas fogammal mérgezlek
kiköplek vissza magadba
hömpölyödjél rímalakba
testem a tóba merítem
talpam iszappal hevítem
újra az éjbe lemászok
megfognak élethalászók
kezem a vízből kidugom
életritmusom tapsolom
szalad a tá-ti tó színén
fönnakad nádleány szívén
Fejjel a fényben megfürdök
nem tudom hajlok vagy dűlök
elfordul tőlem napanyám
főmet a holdnak mutatám 59

 

Mielőtt templomot emelnek,
kisöprik a kertet; 60
Isten leszáll.

Csak vonszolom ősi nyomorom,
végig minden koron.
Mondják: muszáj.

Húzom bűnsallangom. Üstökös
fogyásom – tisztulás.
Ám most hízok.

Csak Siva kéje nem bűn soha!
Mi, istenmostohák,
bűnbazárok;

Sakti világsivár nyögését
hallva féljük az éjt
s dűlünk Semmi-

sírba. Hal–hús–bor, kóbor álom
füstje; életünk üstje 61
talmi, bádog.

De élj, élj! De élj, élj! De élj, élj
és imádkozz! Igád
jóni-lingam átok.

Mielőtt emberré emelnek,
nem söprik ki lelked,
bűntaligád...

Isten rád csodálkoz.

 

Nincs vége ennek az útnak,
bárhányan is rajta futnak.
A Tökélyt nem leled sehol,
mindig újabb test koszol.

 

Hol árnyak hajtanak a Semmiből,
éjszag lelkembe tör.

Ahogy korhad minden élő álma,
kertemnek csak trágya.

Kereslek vakon is, tapogatva...
Tudom: elmúlunk ma.

Kígyógomba sejtelmes-hűs fénye – 62
őserdő lidérce.

Parány mécsek mérges körében ülsz.
Léted: hideg őrtűz.

Ott írod végem – gyáva kiseposzt.
A halál megporoz.

Araszolva e zöldes folt felé,
s félve, meghajlok-é...

...arcom már zöld, lidérc lettem én is.
Mit ér itt mimézis?

Gyűlöllek sárkányszín gombalényeg;
fényed bár erényed.

Lapos vétek: ha sarum eltapos,
gombalány, zöld kalapos.

Rád törtem? E zöldvérű vád koholt,
hisz a Nap leolt,

és semmilyen leszel...

 

Hússzínnel, dögszaggal csalogat a kosárgomba. 63
Rémanyó tojta monyból kilehell ronda bűzöd –
vonagló béka!

Gerinced kígyók pihenőfája, szerelemkerék
a szíved, forgását minden ízem bánja –
te, kerti préda!

Mint gyanutlan dögszívó férget vonzott áttetsző
húsod, ám nem hordom szét mételyélted –
kert rothadéka!

Kosaradban praktikád ezernyi, sosem ürül,
s míg kimonómeződ a Napnak örül,
belül elrohadsz!

 

Lámpás 64

hogy égett csak csonka lepkék jelezték
mot dél van s szőke fákon nap szökell
mint embert az eszmék fény a kis legyet
vonzotta halni fecske csőrbe
sarló villanás...

 

Egy rossz szellemet
fogott agyam, és sárba
rántott bősz foglyom. 65

 

Minden ok önmaga őse,
oktalanság ismerőse.
Hol csöndben haboz
a kimondhatatlan,
száz kérdés csíráz
minek-alakban.

 

mirtuszfa csúcsán
holdkeretben hajladoz virágod
(sötét kacaj)
másznék lehervasszam
egy vagyok
ezer majomalakban
ugrálunk feléd
visogó
együgyű
csiklandó
csőcselék 66

 

Mikor a majmok lejöttek
fáztak isteneink között.
Elözönlötték a lejtőket,
felettük keselyű körözött.

A Fujin csönd volt. Néma hó.
Hideg gyötörte testüket.
Fülembe bújt e mérges szó:
- Elfelejtsz. Nincs köztünk szünet!

Mikor a majmok megfagytak –
elzártad ősi útjukat;
elmúlt értelme a vagynak,
mert őszinték ők, gyilkosak.

Agyamban csönd volt. Néma hó.
Mikor szorítottam nyakad.
Fölébredtek holt majmaim,
s nézték amint halál fakad.

Vadul bőgtek, forrt a táncuk,
rángatták fejem, karom.
Akkor is széttéptek volna,
ha gyáván nem akarom!

 

A sárkánykapunál 67

Víz csobog – túlvilág zenéje.
Fenyves susog. Nyugta: zen éje. 68
Tűlevél szúr, gúnyám fölsértve.
Gyantát sírok: miért ölsz, tépsz te?

Benn mint zárvány – szivárvány ívén
danászva:
bazárleány kabóca tánca.

Vízcsobogás – lazacnak regéje.
Hegynek úszik – halálát megélje.
Szikla lemarja – medve befalja.
Ájultan már nem kérdi: megérte...

Benn mint sujtólég – ösztön munkál épp.
Szerepe:
eszem szétszórja, mint unt tál cserepét.

Vízcsobogás – kabócaének. 69
Lazacakarat – ócska ének.
Gyönyör tálon táncoló gésa –
dühömpölygésem martaléka!

Benn mint márvány, rideg rímbálvány reped.
Ima tán?
Fuvolahang csöndért eped rimaárván.

 jap.jpg

 

 

 

 

 

 

Ezer Út: istenekhez vezető,
de csak egy a Sötét Éjszakából. 70
Ám azt nem találom.
Se tó, se folyó, se vízesés!

Mondd, öreg, merre a kamik útja, 71
egyetlen, amely belőlem indul?
S hol vagyok rosszmagam?
Se kert, se leány, se templomok!

Bűnös üzelmeim apja, te rossz
szellem, meddig kísérsz, gyötörsz, tepersz?!
Hová tévelyítsz el?
Se hegy, se vizek, se Ég-Fennsík!

Van-e visszautam Fuji-csúcsról? 72
Van-e bérce a rémes gondolatnak?
Fönn vagyok magamban?
Se táj, se haza, se óceán!

Ha csúcsköve leszek a szenthegynek,
vagy törpe fája egy ős zenkertnek,
felszabadulok még?
Se szó, se vágyak, se gondolat!

Ha újra leszek a végtelenben:
perclégy, örökcsászár, időtlenidő,
lesz még egy bölcs Utam?
Sótlan, ágytalan, ondolatlan?

Ha Napunoka leszek – szent kincsek
császárra tékozlója, megbocsát
ember, isten, világ?
Tlan, talan, latlan...

Tlan, talan, latlan – csöngök a fénybe’.
Esdő szalagom Égszintre libben... 73
Tlan, talan, latlan, tlan...
se föld, se szellem, ha van, gondolat-
talan, latlan, tlan...talán...

 

Félkörhíd. Járha-
tatlan ív. Szellemjárda
a túlvilágra. 74

 

Ráhajtottam fejem a meleg kőre.
Elfutott hidegvérű őre.
Bőröm langy fényt ivott.

Kihűltem én is sziszegő gaz harcba’,
kígyódémon erőmet falta,
s önkörébe fogott.

Kőnek alatta tekereg tán most is,
topáz szemű, cifrangos áspis.
Örvénylik, kúszik értem.

Rideg párnámba szebb jövőt sírok.
Maradnom e satnya kertbe’ nincs ok!
Csikorgok. Mindent elregéltem.

De kellek e kőnek – gyíknak álmos hő.
Csöndet súgó lábnyomtemető,
öröklét búja, hegymorzsa.

Fülem csigás mohafolt, könnyem kavics.
Kertté lenni, úgy elmenni, az is
út. Önmagamba omló álom-
életem lágy hangsora...

 jap--3-.jpg

 

 

 

 

 

 
Láthatár...
Mögötte
halvány fogyásod...
Fölásom a Kertet;
nincs szükség
nyomokra.
Göröngyközöny –
majd ennyi
közünk lesz
e nagy és szerelmes
világhoz.
A föld viszerein
egybecsobbanunk,
s csalogány
lelkeink
lemondón
verdesnek,
mert burok híján
semmi sem marad!
Te elmállottál.
Én megroskadtam.
Hol a csók?
A tűz?
Meleg nélkül
mit ér a fény?
Csak csalárd
aranytinta
a Nap tollhegyén,
mivel naplóját
hazudja, írja...
Láthatár...
Mögötte jajveszékel
a szó.
Parancsba rótta az Idő:
felejteni legfőbb
erény,
ám, aki tud;
csaló!
Ki minduntalan vár –
(jelköve az Útnak)
penészévé lesz a Semminek!
Ki minduntalan ás –
(kertésze a Múltnak)
termésévé lesz a Semminek!
Ki minduntalan fáj –
(virága a Búnak)
fényévé lesz a Semminek!
Minek hát kézfogás
Várni és Fájni között?
A csók, a tűz,
ha mind, mi szó –
füstbe öltözött?!
Lángol a Kert.
Zsíros göröngyök
fején
avarsipka lobog.
Titkos viszereken
földszív helyén:
mivérünk csobog.
Csalogányok
lemondón
intenek...
S a Kert
rejtett szemei
riadtan,
hitetlen
pislognak:
mész,
de én
nem
megyek...

 

Elrendeztem ma,
mit élethossz sem enged –
elereszt utam.

 

Tó – hűs ásítás.
Ég – unott, azúr sóhaj.
Föld – úszó sziget.

Parány pont
elveszve liheg...

Tó – kéjnek öble.
Ég – istenes menedék.
Föld – búnk alapja.

Kérdőjel
görbült alakja...

Tó – csak semmi víz.
Ég – csak tűnő levegő.
Föld – csak csupa sár.

Emészti gyarló
Kételyár...

Tó – Égajándék.
Ég – holdas tavi árnyék.
Föld – tócsa tájkép.

Rágondol, s nyomban
vízbe lép...

jap--4-.jpg

 

 

 

 

 

 

 

  

JEGYZETEK

1.  A japán számmisztika szerint a kilenc (a jang száma) esztendős fiúk haját először vágják le férfi módra, a felnőtté avatási szertartás szerint.

2.  A rózsalonc Kína és Japán kertjeiben elterjedt igénytelen dísznövény. Eredeti kínai neve: selyempántlika virág. Tölcsér alakú virágja olyan, akár egy trombita!

3.  A nyolcas a Sintoban az összhang és a tökéletesség száma.

4.  Bíbor liliomfa. Kínai elnevezése ecsetfa, mert fiatal rügyei az íróecset hegyére hajaznak.

5.  A fuvola az egyik legismertebb japáni hangszer. Egész zenekarokat alkotnak csak fuvolisták. A nó-színház közkedvelt aláfestő hangszere.

6.  A szamuráj egyik fegyvere a kard mellett az íj, amelynek használata a zen vallásfilozófiával átitatódva koncentrációs, lelki–szellemi gyakorlattá, zeníjászattá nemesült.

7.  A biva ősi, négyhúros, pengetős, japán hangszer.

8.  Az oroszlán a sintoista templomok állatdíszei közül az egyik legkedveltebb. Általában párban ábrázolják őket. A nyitott szájú a kezdetet, a csukott szájú a véget testesíti meg.

9.  Li Tai Po - a legenda szerint - pityókosan, egy csónakból kihajolva meg akarta ölelni a Hold tükörképét, de beleesett a vízbe, és megfulladt.

10.  A páva Kínában a méltóság és a szépség jelképe.

11.  A Sinto kultusz elképzelése szerint a tér, kamik (szellemi megtestesülések, később a buddhizmus megjelenésével Buddha lehetséges megnyilvánulásai) lakta világ, tulajdonképp templom. A tér része a víz, jelen esetben a tó, a tó közepi kapu pedig a mindenség, a tisztaság szimbóluma.

12.  A csengettyűt a hívő, az adományt vivő, ahányszor csak rápillant a kami szentélyére odafelé menet, megrázza, azzel üdvözölve az adott hely szellemét.

13.  A boroszlán lombhullató cserje. Lándzsaleveleit és gyökerét előszeretettel használták halméregként, mert elbódítja, megbénítja a vizek lakóit.

14.  Kínai felfogás szerint a kerék részeinek megfelelően – az abroncs a földet; a kerékagy az eget; míg a küllő a számtalan embert testesíti meg.

15.  Keleten a négy fő égtájat kiegészíti egy ötödik, maga a szemlélődő, a megfigyelő pozíciója.

16.  Amateraszu, a sinto napistennő földi megtestesülése egy fehér szarvas, mely a napot tarja.

17.  A japánkert vízesései (a megtisztulás helyei) halk morajukkal már messziről csalogatják a kertben bóklászót. E hívogató hanghatás rendkívül fontos eleme a lét harmóniáját egy miniatűr világba sűrítő japánkertnek, így nem csoda, ha sokat bajmolódva, különböző formájú, nagyságú kövekkel igyekeznek fülnek tetszőbbre hangolni a víz dalát.

18.  A kakemono, a kerettelen, japán tekercskép, mely elengedhetetlen dísze a teázószoba szentélyszögletének, leggyakrabban a szumi-e-festészet stílusjegyeit viseli, melynek lényege: a fehér alap és a fekete tusvonás, a semmi és a valami ellentét-harmóniája szüli a kompozíciót. A teaszertartás fontos része a kép szemlélése. A tusrajz sokszor nem több egy képírásjegynél. (Sodó: a kalligráfiából lett festészet!)

19.  A Japánkert alapmotívumai a fa és a víz (a kamik kedvenc tartózkodási helyei), a kő (szikla, kavics) és a homok. A kert a természet megszelídítése, azaz művészet. A szatori [zen] - az elmélyülésből fakadó ráébredés, amely a Japánkertben való bolyongás és a már említett képszemlélés (valamint teázás) által is elérhető.

20.  A Sintoban a kő és a homok az időtlenség képzetét sugallja. A lélek ezek láttán tapasztalja meg a teljesség vágyát. Egy japán mondás szertint: a kövek örökké élnek.

21.  A kamik, az isteni megtestesülések előszeretettel sétálnak a vizeken, illetve lépdelhetnek szigetről szigetre is. Az ember ősi vágya teljesül, mikor saját léptéke szerint utánuk oson.

22.  A kőkertekben a szigetek illúziójához leggyakrabban bazaltot használnak, mivel kéklő színe egy párába burkolódzott távoli hegy avagy valós sziget képzetét kelti. A japánkert köveit gyakran meg is nedvesítik, így elevenítve meg pompás színeiket.

23.  A szoba „szentélyét” a már említett tekercsképen kívül ikebanával is díszítik, ami szintén a teázás (ami a teakészítéssel együtt művészetnek számít) közbeni elmélyedést szolgálja. Az ikebana virág-szimbolikája, szín- és kompozíciós hagyománya ősi eredetű. Az ikeban eredetileg messze állt a díszítő művészettől, sokkal inkább gondolati jellegű volt.

24.  A jázmint illatszerként, étel- és italillatosítóként egyaránt használták, használják. Indiai változatából teát készítenek. Annak idején a vendég ágyát frissítésképp jázminnal szórták körül, ha nagy volt a forróság. A jázminlabdacsot lakomás tobzódások alkalmával fogyasztották a fáradtság és a csömör elkergetésére.

25.  Egy kínai mese szerint a Tejút két partján egy elszakított szerelmespár él, egy szövőlány és egy pásztorfiú. Csillaguk minden esztendő hetedik hónapjának hetedik napján egyetlen éjszakára találkozik. E csillagegyüttállás köré szőtt legendát mind Kínában, mind a japán császári udvarban megünnepelték. Japánban a XV. század első felében a táncon, a vakaköltők viadalán és a zenei produkciókon kívül ikebana (virágrendezési) verseny is kötődött e neves naphoz.

26.  Keleti felfogás szerint a tó a szerelem, a befagyott tó a be nem teljesíthető szerelem jelképe.

27.  Több vízeséstípust használnak a japáni kertépítők, így példának okáért: a lépcsős-, a cérnaszál- és a fátyolvízesés-formákat.

28.  A japánkert tavacskáján, akár a szellemek a tengereken, járni is lehet, sőt, kell! Ezt segítik azok a kövek, amelyek a mederből (kényelmes lépésenként) kiemelkedve biztos, száraz úttal szolgálnak a vizen járónak.

29.  A vízesést szegélyező kövek lehetnek árnyasak (ke – jin) és napsütöttek (hare – jang).

30.  A juhar és a fenyő a japánok kedvelt fái. Míg a lombhullató juhar a természet körforgását szimbolizálja, addig a fenyő az állandóság jelképe. A juhar vérszín levelei alkotta avarszőnyeg a kert díszéül szolgál.

31.  A zen meditációs kert, tulajdonképp kőkert. A szemlélődő madártávlatból tekint le a mohos kövekre, amelyek így szigetek illúzióját keltik. A kövek közötti kavicsot a kertész mintázatosra gereblyézi, a tenger hatását idézvén meg ezzel. A kőkertbe nem szabad belépni, csak bizonyos távolságból megengedett a szemlélése.

32.  A megtisztulás köve a csozubacsi [kézmosóedény]. (Eredetileg a sinto szentélyek előtt állítottak fel ehhez hasonlatos tisztálkodási alkalmatosságokat.) Ezekben fogják fel az esővizet, amiből a kerti séta alatt isznak, amivel megmossák kezeiket, arcukat, mi több, a kövekre, a növényekre is ebből lötykölnek, hogy még szebb, nedves színekben tündököljön a környezet.

33.  A bölcsnek, szent embernek tartott remetékhez gyakorta zarándokoltak el mind Kínában, mind Japánban a lelki megnyugvást kereső emberek.

34.  Az orchidea azon túl, hogy az illatok királya, az igazi barátság vagy a tökéletes személy megtestesítője. Egyben tavaszjelkép. A kifinomultság, gyöngédség, műveltség szimbóluma.

35.  A közönséges kamélia Japánban őshonos, vadon 15-20 méteres magasságot ostromló, örökzöld fa. Sok helyütt formára nyírják. Levelének forrázatát tea helyett isszák, illetve a magvából sajtolt olajjal hajápolót kevernek belőle.

36.  A krizantém a VIII. század táján került át Japánba, ahol uralkodói jelképpé és címernövénnyé nemesült. Ma is ünnepet szentelnek e növénynek. Kínában az előkelőség, a hosszú élet megtestesítője. Költemények, festmények ihletője, bort is készítenek belőle, gyógynövényként is használják.

37.  A vízesés a testi-lelki megtisztulás helye, mind a Japánkertben, mind a vad természetben. Kamijának ajándékokat vittek. A Japánkert vízeséseit (több típust ismerünk) kövek segítségével még be is hangolják.

38.  A sinto szerint a Mennyei Fennsík(on vagy -ban) kelt életre a világ három alapistene [oszlopa] - Az Ég Közepének Ura, Az Isteni Teremtő, valamint A Legfőbb Fennséges Teremtő.

39.  A bambusz, akárcsak a fenyő, állandóságot sugall a japánoknak. A cseresznye a tavasz ünnepének szimbóluma. A virágfürtök nehezétől lecsüngő ágakat bambuszácsolat tartja. Így valójában egy gyönyörűséges lugas, egy virágalagút alakul ki, amin káprázatosan szüremlik át a fény.

40.  A nantei a valós és a képzeletbeli világ határa. A japánkertben e láthatatlan vonal választja el a látogató által bejárható kerti utat, és kert azon részeit, ahová csak a tekintet és a kertész hatolhat be.

41.  A fák a sinto kultusz szerint a jótékony égi áramlatokat, tulajdonképp az isteneket, a szellemeket vonzzák. A japánkertbéli fák egy része nyírott avagy kisnövésűvé nemesített (bonsai), ellentétként szabadon növő, burjánzó, kultikus famatuzsálemekre is rábukkanhatunk. A barackfa göcsörtös ágai kedvelt grafikus elemnek számítanak egy japánkertben.

42.  A Busidóban, a szamurájok becsületkódexében, megfogalmazott erkölcsi normák. [Busido - a busik útja; Busi a.m.: szamuráj!]

43.  Buddha talán leghíresebb prédikációja volt, mikor felmutatott egy virágot, s nem szólt semmit.

44.  A lótusz a tökéletes ember lelkének szimbóluma. Szépségén, három világot összekötő önmagán (hiszen mélyen az iszapban gyökerezik, a vízen tör át a fény felé, s a Napban pompázik virága) kívül nem utolsó sorban magvainak biológiai képessége okán is kiérdemelhette a tökéletes jelzőt, lévén a magok csírázóképessége évszázadokig megmarad. [Buddha-jelkép.]

45.  A sárga sásliliom vadon élő növény, virágai azonban egy nap alatt harvadásnak indulnak. Szüléseknél fájdalomcsillapítónak is használják.

46.  A lilaakác akár ötszáz évig is elél. Virága gyönyörű, tömött fürt.

47.  Az ikebana szó tulajdonképpeni jelentése: vízben [tóban] virág.

48.  A vaka [5-7-5-7-7; ababb v. ababa] talán kevésbé ismert japán versforma, mint a ma oly népszerű haiku (mely a vaka tömörítése valójában). Régente  hatalmas tiszteletben álltak a vakaköltők, akárcsak a legjobb ikebanaálmodók. A császári udvarban nagy versenyeket rendeztek mind a dalnokok, mind a virágművészek részére.

49.  A sin-ág a tatebana (az ikebana elődje) vezérmotívuma, fő ága, fő virága, amely az akarat erejével törekszik fölfelé. A sin alapjelentése: szív, a művészi virágkötészetben azonban az igazság, az akaraterő és a szellem hármas hatalmát jelképezi.

50.  A sinto kultuszban a daru a Nap, a halhatatlanság és a lélekvándorlás szimbóluma. Ő kíséri a túlvilágra a meghaltak lelkét. Ellentétpárja a teknős, amely a hosszú élet jelképe, és Japán ősalapja, hiszen az árban úszó szigeteket egy szellem a tengeri teknős páncéljára horgonyozta. Minden valamirevaló japánkert tavacskájában találunk daru- illetve teknősszigetet. Előbbin kötelező jelleggel ott díszlik egy kisebb fenyőfa. A kőkertbéli kavicstenger közepéből előmeredő kövek is daru- avagy teknőssziget allegóriák.

51.  A sinto szentélyhez vezető út kacskaringós, nem rohanhat egyenesen az épülethez, mert ez tiszteletlenség lenne a hely istenével, kamijával szemben. Ráadásul kell is ez az odabolyongás, mert ez idő alatt megtisztul az emberek lelke, s fölkészülnek a transzcendens élmény befogadására.

52.  Az úgynevezett gleccsersáska képes arra, hogy megfagyott (hibernált) állapotából kiolvadva folytassa életét.

53.  Az óm-mantra az egyik legősibb, legismertebb buddhista imaformula: Óm, mani padmé, húm... (Ó, te drágakő a lótuszban, ámen...)

54.  A nádszál hajtása egybekapcsolja az eget és a földet. Az első élőlény, azaz az első kami (aki a többi kamit, valamint Idzanagit és Idzanamit, az első férfit és nőt [istenek, nem emberek!] nemzette) is nádszálból lett.

55.  A szent táncot - a kagurát mikók, azaz szent leányok adják elő a templomokban.

56.  A sintoista templomokat nevezik így.

57.  Az első szent kamilakhelyeket kő- vagy fakerítéssel jelölték ki. Később több kerítést vontak a templomok köré. Az ita-gaki, a léckerítés, a legkülső.

58.  A mítikus három isteni kincs: a tükör, melynek keretét kígyók ölelik (önismeret, nap, fény), az ékszer (hatalom) és a kard (erő). A legenda szerint Amateraszu napistennő hagyta unokájára, de az már a mítoszok ködébe vész, mikor vált a mikádó, a császár hatalmának és istentől valóságának szimbólumává.

59.  E versben az ogamu, azaz a reggeli felkelés, öt aktusból álló (1. arc- és kézmosás, 2. szájöblítés, 3. a test megtisztítása, 4. a tenyerek többszöri összeverése, 5. a főhajtás) szertartását teszem meg szerkezeti alapnak.

60.  Az ősi sintoista szokás szerint a helyet, ahová szentélyt építenek, megtisztítják, kisöprik a munkálatok előtt.

61.  A tantrikus szeretkezés [melynek alapköve Siva és Sakti egybeforrása] kellékei: hal, hús (a testiség jelképei), bor (az anyagi világból való kilépéshez) és a bódító, érzéktágító kenderfüst.

62.  A lámpás kígyógomba Japánban őshonos. Éjszaka hideg, zöldes fénnyel foszforeszkál. Egy tucatnyi mellett már olvasni is lehet akár.

63.  A piros kosárgomba szintén honos Japánban. Spóráit dögevő rovarok terjesztik, amelyeket penetráns szagával és húséra hasonlító színével csalogat magához. Kalapja áttört, lukacsos, kosárszerű.

64.  A japánkertbéli kőlámpás az emberi jelenlétet szimbolizálja. A lámpás az ember, a lélek; a fa az ég; a kő pedig a föld, a szigetek jelképe. A lámpás önmagában is szimbólumszintekre osztható. Mivel kötelezően öt részből áll - a két felső ötöde az eget, a két alsó a földet, a középső ötöd pedig az összekötő kapcsot, az embert jelenti.

65.  A sziklák általában védelmet nyújtanak a démonok ellenében. Néhány különleges kő ugyanakkor jószellemek laka. A hiedelem szerint a magas kövek elfogják, az alacsonyabb vagy fekvő kövek pedig a földre kényszerítik a levegőben tekergő gonosz szellemeket.

66.  A kreppmirtusz lombhullató cserje avagy alacsonyabb növésű fa. Majomfának is nevezik, mivel csúszós törzsén nem tudnak fölmászni a majmok. Másik érdekessége, hogyha kisebb ágait megkarcoljuk, azok megrázkódnak, elmozdulnak, ezért csiklandósfának is hívják néhol.

67.  A sárkánykapu-vízesés egy japánkertbéli elvonatkoztatás. A három lépcsős vízesés legtetejére föl kell jutnia a halnak (akárcsak a lazacnak a valóságban), ha meg akar térni őseihez, ívóhelyéhez. Ha fölér, sárkánnyá változik, így üdvözül. A vállalkozás kilátástalanságát jelképezve a halszimbólumot – egy követ, egyre messzebb helyeznek az első vízeséslépcsőtől. (Ez nem meglepő annak tudatában, hogy a Japánkert minden elemét folyton változtatják, alakítják, hogy a megszelídített természet, így szolgálja a gondolatot.)

68.  A fenyő közkedvelt és az éghajlat miatt elterjedt növény Japánban. A sinto kultuszban szent növénynek számít, a megújulás (és/vagy az állandóság) jelképe, s ekképp a megtisztulási rítusokban használják fel.

69.  Távol-Keleten előszeretettel tartottak kalitkában óriáskabócákat az énekük miatt.

70.  Az elhalálozott istenek birodalma.

71.  A sinto a.m.: a kamik útja, az út, amelyet az istenek járnak.

72.  A Fuji valójában a legnagyobb természetes szentély, zarándokhely Japánban.

73.  A szalagokra felírt imák, kívánságok, tulajdonképp a kamiknak szánt adományt váltják ki. Fontos, hogy a rajtuk megfogalmazottak az áramlások (víz, levegő [szél]) segítségével betöltsék transzcendentális küldetésüket, megteremtsék a kapcsot az ember és a szellemvilág között.

74.  A japánkert hídjai összeköthetnek szigetet szigettel, avagy partot a szigettel. A szigetre jutás voltaképp a paradicsomba jutás. A híd Japánban is az átmenet jelképe, közlekedő-út a földi és az égi világ között, lélekvándorlás-szimbólum. Az ember számára nem járható, szinte fékör alakú híd a szellemek suhanó sétájának szolgál.

jap--2-.jpg