Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magyar rulett (2006)

MAGYAR RULETT, NOVELLÁK,
SZÉPHALOM KÖNYVMŰHELY, BUDAPEST, 2006
magyar-rulett.jpg

 

 

 

 

 

 

 

Érdekesség:

Körülbelül négy évig hánykódott kézirata a kiadóban. Szerencséjére, mert a szövegek javarészt kicserélődtek, így lehetett díjnyertes, a mozgássérültekről is szóló könyv, melyet Tarján Tamás laudált a PIM-beli díjátadón.

 

Álljon itt a Magyar rulettből, mely a neten még megrendelhető, három novella:


FALON

AZ ISTEN TOKAJBAN
TÁJVIZSGÁLÓK (Zöldnovella)

 


FALON


Furcsa félelem ez. Életemben sokszor féltem, ám kilátástalansággal párosuló halálfélelem még nem rémített. Most meg… A hatalmas kőfalak. A kormos falak. Lőporfüst mögül riogató, hatalmas, kormos falak. Halált tátogó mozsarak odafönt. Jajkiáltás, nyögés idelenn. Tíz-tizenöt perc elteltével odaérünk a falhoz… Számoltam… Ezen a falszakaszon, ahol mi, janicsárok rohamozunk – húsz emberből egy, ha följut. Azt az egyet is röpke idő alatt kiakolbólítják a várból… Épp idecsapódott egy ágyúgolyó… Most robban… Ha ez nem áll mellettem, engem mészárol le a repesz. Nagy kör tátong. Benne friss hullák és sikoltozó sebesültek. A túlélők üveges szemmel nézik a körben haldoklókat. Egy pillanatnyi döbbenet. Majd befedi a kört az emberáradat, s a sebesülteket sáros vérbe tapossák társaik… Valójában gyávák vagyunk mi, rendíthetetlen janicsárok. Hiába várnak hurik, hiába vár mézédes bor odafönn; csak a húsvér földi nők melegének és csókjának bizonyossága, s a vétségben elfogyasztott bor heve éltet mindnyájunkat. Gyávák vagyunk. Hányszor futottunk volna a harcmezőről, ha nem korbáccsal hajtanak, s ha az elvakított és elkábított emberek falán visszafelé áttörhettünk volna mi, akikre nem hatottak bódító, észtveszejtő főzetek? Ám egyetlen irány volt kijelölve, ahogy a folyónak is: előre. Előre ágyúnak, puskának, nyílzápornak, lovasságnak, bolgárnak, magyarnak… Eleddig túléltem. De itt nincs túlélés. Hátulról őrjítő nyomás. Lehet, őrjítőnek tűnik, bár semmivel sem nagyobb, mint egy síkvidéki ütközetnél, ám a hatalmas, kormos fal látványa elviselhetetlenné teszi. Szinte föltolnak az ostromlétrára. Menni kell! És Allahért imádkozva aláhullani… Nem tudom, honnan hurcoltak el. Ötéves lehettem. Apám fejét szemem láttára szabták le. Anyámért sorban álltak a nőre éhes katonák… Elvittek. Fölneveltek. Kiképeztek. Jól tartottak. Csatákba küldtek. Ép bőrrel megúsztam valamennyit… De most, itt, e várfal felé menetelvén tudom, ezen a helyen elveszek. Talán épp szülőhazámban. Ellenségként… S valahol rabszíjra fűzve botorkál Anatólia pusztaságaiban az utódom… Tulajdonképp végtelenül egyszerű találmány a létra. Vajon gyümölcsszedésre vagy várostromra használták először? Igaz, a várostrom is gyümölcsszedésre emlékeztet… Fölkúszok. Lenyisszantom a védők fejét, mint érett gránátalmát. Csak hát a fa, azaz a vár védekezik… Ágakat növeszt hirtelenjében. S az új ág eltolja a létrát. A fürtökben lógó szüretelni vágyók létrástól dűlnek el… Vagy férges gyümölcseivel dobál a fa: kővel és ezernyi istennyilával… Meg szurokkal, forró vízzel, tűzzel köpköd. Békétlen szüret ez. Vészterhes… Tíz méterre vagyunk a létráktól. Ezek a létrák már nem dűlnek föl, hisz szorosan ölelik száraikat a lekaszabolt hullák… Kettős akadály. Először mászd meg a holtakból és síró-rívó (Allahot felejtő) sebesültekből emelkedett sáncot, majd a kőfalat! Aztán halj meg mindezek tetején! Vigasztaljon; puhára eshetsz! Vérző katonák ernyedő vagy már elernyedt testére. Ám zuhanásodkor halott, legföljebb félholt lehetsz… Első fok. Második fok. Kettesével is szedheted a fokokat, ha a fölötted rohamozó halálraítélt tempója engedi. Így gyorsabban jutsz azok sorsára, akik, mint kitaszított égiek potyognak lefelé, míg magabízón kapaszkodsz a vár magasába. Föntről öldöklő küzdelem zaja. Alant halálhörgés, síp-és dobszó. Mindezek között néhány „fővesztésre ítélt”, de fegyverekkel teliaggatott szerencsétlen igazhitű… A janicsárroham lényege a megállíthatatlanság, kitartás a végsőkig, fanatikus, de tervszerű rohanás előre. Tőlünk várják veszni látszó csaták pálfordulását, az ellen leghírhedettebb seregrészeinek szétzilálását és megfutamítását. Így mindig a legvégső vagy legdöntőbb pillanatban dobnak oda minket prédának, hogy prédaságunkhoz mérten elvakultan és elszántan öldököljünk… Hopp! Ez itt fölöttem nyílvesszőt kapott. Már zuhan is. „…Ne nézz vissza! Se fölfelé! Nézd a kormos köveket! A kövek közti mohát! Mikor föl kell vetned a fejed, jeleznek a kövek, mert a bástyafokok közelében szurkosak, embervértől szutykosak…” Ezt gyakorlott várostromlók mesélték… Gyakorlottak?! Egy ostrom még túlélhető. Kettő ritkán. Három ostrom túlélője: szerencsefi. S aki négy vagy több várostromot verekedett át – elmondása szerint –, az vagy hazudik, s csak halált mímelvén menthette bőrét, vagy Allah kegyeltje: isteni hős! E vár alatt csak halált tettető maradhat életben. „…Lassan fölérsz. Vársz a sorodra. Még kettő van előtted. Már csak egy. Épp keresztülhatol rajta az ellenség dárdája. S a dárda végéről a fejedre csöpög a két létrafokkal előbb Paradicsomba jutó dicső vére… Szebb a halál ott a létra tetején, mint dörgő, dübörgő lópaták alatt. Szebb, hisz közelebb vagy Allahhoz. Úgy tizenöt méterrel… Mögötted sorban álló, Paradicsomba készülő rohamozók tömkelege. Mákonytól elvakítva…” Én is megkaptam a fejadagom, ám reám sosem hatott. Így mindenre tisztán emlékszem. Az összes mellettem összecsukló katonára. Az összes csonka testre. Az összes véres szemű lóra. Az összes életéért könyörgő, sebesült ellenségre, kiknek ha mi, katonák nem is, de a fosztogató martalócok előbb-utóbb elmetszették a nyakukat… Most is látok mindent. S félek mindentől. Furcsa félelem ez. Mert ezúttal vesztemet is érzem. Míg a többiek tompultan menetelnek, rohannak, kúsznak-másznak Allah ölére, addig én látom a közeli létrától jajveszékelve elváló szurokkal leöntötteket. Látom az ágyútűztől ritkuló sorokat, mert visszanézek: a közelmúltba. S látom az előttem kapaszkodót összeroskadni, félrehullani, mert fölfelé is nézek: a közeljövőbe. Pajzsomat fejem fölött tartom. Báván meredek a vérszutykos kövekre… Két fok… Egy fok… A várfal tetején állok… Nem látom az ellenséget… Elrántom pajzsomat, kikémlelendő hová sújthatok szablyámmal… S pajzsvárfalam, mint saisi fátyol: lehull… Az utolsó kép (borzalma) örök mosolytalanságot vés arcomra…

Nem bírom soká. Órám szerint két és fél napja állok itt, e talpalatnyi sziklaperemen, s fogódzom kétségbeesve két kiugró kődarabba. Nincs út: se föl, se le. Itt állok a sötét, dermesztő barlang nyirkos falán. Az órám cinikusan – szinte kiszámolóan – bök felém foszforeszkáló mutatóival. (Hisz bal kezem csuklója épp orrom előtt görcsöl.) Más pozitúra elképzelhetetlen. A mozdulat hajdan (két és fél napja) életet, most halált jelent. Megeshet, ha órámat veszteném (bár ez lehetetlen, mert jelen helyzetemben semmi olyan moccanás nem kivitelezhető, melynek órám elvesztése lenne a következménye), akkor is tudnám az idő körülbelüli múlását, hisz nyolc óra tíz-tizenkét perc körül, este, megelevenedik a barlang. Vad csapongás, vijjogás, verdesés hallik. Útra kelnek a denevérek. Vacsorázni. Első nap többször nekemrepültek. Talán azért, mert új akadály voltam. Betéve ismerhették a barlangbéli légi utakat. Tudhatták: két szárnycsapás és egy törtidőnyi siklás utáni dupla csavar végén ott a sziklapárkány, így megfelelő izommunkával, s pontos mozdulatokkal elvitorlázhatnak fölötte anélkül, hogy nekicsapódnának. E rutin baleseteket szült. Belémütközést. Ruhámba, hajamba gabalyodást. S ami baleset és ijedelem denevérultrahanggal „tekintve”, az nekem borzalom: majdnem-odakapás, majdnem-mozdulat: MAJDNEM-HALÁL. Lassan megszoktam e szőrös-bőrös zaklatókat, ám mire végleg közömbösen tűrtem volna, addigra a denevérek is föltérképeztek, bemértek, mint kikerülendő akadályt. Idejében észleltek, s idejében megkezdték az elkerülési manővereket… Két és fél nap… Mint a pszichológiai kísérlet deszkalapon vízre bocsátott macskája. Áll, szorong a deszkányi életen. Le nem lép. El nem röpülhet. Csak majdan lelke, mikor elunta a test tehetetlenségét. S ez kívülről úgy fest, hogy szerencsétlen állat utolsót nyivákol, majd merev lábakkal oldalt dőlve belefordul a vízbe… A tűréshatár. Igen. Tűréshatár-kísérlet részese lehetek… Talán még háromszázhatvan foknyi előrehaladása a kismutatónak. Vagy háromszázhatvan foknyi előrehaladása a nagymutatónak Vagy a kivilágítatlanul, alattomosan menetelő másodpercmutató köre… Talán az utóbbi lenne jó. Talán az első verzió. Az elsőt az embert éltető hülye remény táplálja. A másodikat a minden mindegy, s az életcinizmus tartja készenlétben. Percekre győzhet egyik. Percekre a másik… A macskának jobb. Képtelen mérlegelésre. Öntudatlanul dűl a semmibe. Én, az ember, a világ csodája: halálba latolgatom magam… Most halál csábít. A mély öle csalogat. A láthatatlan sziklaélek. A hegyes kövek. Semmi több. Látszólag semmi jobb. Húsz-huszonöt méternyi kaland. Őszuhanás emléke incselkedik. Földre pottyanás. Két lábra állás. Emberré válás. Az evolúció fensége. Ám testem férgesgyümölcs-hullása nem teremtő földre esés lenne. Legföljebb egy testváltás kezdete. Megtalálóm jutalma pedig: tört csontok, zúzódások, vértócsa, agyvelőragacs. Bomló burok… Markolom tovább a hideg sziklát. Sőt! Szorítom! Csüngök a hideg kövön, mint kismajom az anyján. Csüngés a létem. Kapaszkodás és ragaszkodás. Ragaszkodás sziklaanyámhoz. Életösztön triumfál. Halálvágy bukik el. Bukik?! Á! Ravaszkásan retirál. Előbb-utóbb Halál őkegyelme a győző. Miért ne játszhatna meghátrálósdit?! Élni hagy: csüngök hát… Már nyugodtan tehetem. Denevér többé meg nem ijeszt. Viszketés nem ingerel. Csöpögés nem hergel. Nyugalmam erős és kietlen… Viszketés és zsibbadás: a múlt borzalmai. A lélek kínlódása volt, hogy efféle belülről csipkedéssel mozgásra késztesse csüggedő testem… A vakarással el nem mulasztható viszketés. A mindenhol föltörő viszketés, mi zsibbadásba, nyújtózással meg nem szüntethető zsibbadásba csap át. Hideg emlékek. Akár a csöpögés monoton kísérőzenéje. Csipp-csepp, csippcsepp, csipp-csepp… Mikor e zsákutcába tévedtem, sokáig meg sem hallottam e tűrhetetlen, s tűrhetetlenségében a legdurvább zajokat is fölülmúló csepegést. Nem hallhattam, hisz mozdulatokat próbálgattam kétségbeesve. A le- vagy följutás optimális mozdulatain töprengtem. Milliméteres elmozdulások. Merészebb terveim nem lehettek… S jött a csüggedés. Ekkor hallottam meg az első csöppvisszhangokat. Vallatás… Kinek valljak? Egy barlangnak? Denevéresküdtek előtt?! Vagy az öröklétnek?… S vallani kezdtem önmagamnak. Lepergett minden, akár a közvetlen halálveszélyben lévőkben. Ám bennem többször. Sziklabörtönlétem napjai alatt vagy tucatszor. Egyre mélyült az emlékezet. S mikor kifogytam az emlékekből, elemezni kezdtem. A múltamat boncolgattam. Önfilozófiát alkottam én, ki messze kerültem életemben mindent, mi gondolkodtató, elvont akár. Odáig jutottam, hogy kívülről látom magam immár. Nézem groteszk tehetetlenségem. Nézem az életfilm utolsó kockáit. Várván vagy nem várván a VÉGE föliratot. S e kívülállás, kívülről látás döntésre ösztönöz. A döntés egyszavas lényege: elrugaszkodás… Az önítéletre rábólintanak a denevéresküdtek. Rábólintanak, hisz ők nap mint nap ezt teszik – elrugaszkodnak, röpülnek, ÉLNEK… Halál őkegyelme támad, szúr, döf, s hogy döfése végzetes legyen; el kell rugaszkodnom… ÁMEN… Nyolc óra tíz perckor – szolidárisan elítélőimhez – ellépek a faltól…

Fél éve gondolkodom… Szálljak-e kocsiba vagy sem, kerüljem-e meg a falat vagy sem? Satnya tett elmenekülni egy fal elől. Hiszen a falak valamikor mindenképp leomlanak, vagy ha mégsem, akkor alkotóköveiket hordják-lopják el a házra vágyók. Ha eddig vártam tűrve, a föllázadás szikrányi gondolata nélkül, akkor maradok továbbra is itt; leülve a fal elé, s rágondolva a nagy ismeretlenségre, mit jótékonyan, engem kímélve elrejt, s nem szököm sorsom elől, megtagadva minden eddigi tettemet, nem-tettemet, beletörődésemet. Különben is! „Falat”, utoljára a nagyapám került meg. A Maginot-vonal volt az. S parancsra került, nem jószántából. Nekem senki sem parancsol falmegkerülősdit. Én megvárom a fal összeomlását, hogy ne gyávaként álljak majd leomoltakor a túloldalán, az elhagyott vidékre nosztalgiatelten átbámulva, hanem tűrés és türelem dicsőségével léphessek át a fal romjain oda, hová évtizedek óta vágytunk átmenni. Vágytam-e? Nem tudom. Talán az össznépi együttvárás megmételyezett engem is, ám annyira nem, hogy a faljáték szabályait fölrúgjam. Lehet, leomlása után se lépem át e falat, azaz romjait, mindössze átnézek ültömből, konstatálandó, ott valóban más-é a világ, mint itt… Támadnak gyakorta: a fal akkor omlik le, ha megkerüljük, mögé hatolunk valamiképpen, s így szimbolikus értelmét is elveszíti. Ugyanakkor, akik ezt állítják, elfeledik: ha mindenki a fal mögé menne, nem maradna itt semmi és senki, amiért vagy akiért érdemes lenne a mindenki által megkerült falat lebontani. Egy terület emberek nélkül – elveszett terület. Nem birtok vagy ország többé! Csak puszta föld. Így, ha a falat lebontaná a falon túlra jutott össznép karöltve a kezdetektől ott élőkkel és minket sajnálókkal, akkor a falromok innenső oldalát legföljebb annektálhatnák, hisz e dicstelen exodus után a megüresedett vidékre pillanatok alatt megérkeznének az európai helyszűke miatt ideges újhon-alapítók. Tehát kellenek áldozatok – bár magamat nem tekintem annak, inkább egy európai taoistának –, akik fölvállalják az itt maradást; fönntartandó a szellemi, politikai, gazdasági jogalapot a kegyesen viszszatérőknek… Mi… Nem, a többes szám első személy rám nem érvényes… Én! A taoista! Az introvertált személyiség! A falmögöttit nem meglátni, hanem kitalálni akaró, azt vallom; falak nélkül nincs élet. Mert a faltalanság: a mindent tudás. A mindent tudás: Isten. S én, bár önmagam istene vagyok, nem törhetek végtelen tudásra. Mivel a misztikum az éltetőm: a falak barátaim. Ami a falon áthallik, fölötte átröppen, alatta átássa magát, vagy kövei között átszivárog, az elegendő nekem ahhoz, hogy a falmögöttiről gondolatokat, rendszereket fabrikáljak, még ha tévesek, hézagosak is azok. A tévedés emberi. A tévedések is tudáshézagok, de kitölthetőek misztikummal. Ha lebontanák a falakat, akár ezt a tényleges falat is, akkor a hirtelen megvilágosodás őrülésemhez, hirtelen elsötétülésemhez, vagy lényegem elvesztéséhez vezetne, amennyiben hittel összeábdált nézeteim, eleddigi életem eredménye, értelme foszlana köddé. Belső valóságom szembesülne a tényleges valósággal, s ez engem, a szemlélődő taoistát sírba taszítana… Igaz, a tevő népek ezt nem bánnák, hisz látszatra egy eltartandó herétől szabadulnak meg. A hajdani Kínában is utálták a magamfajtát, ki véget nem érő, poros utakon bandukolt, s még véletlenül se tért volna le a rizsföldteraszokon görnyedő parasztokhoz segíteni… S eljött a nap, mikor a szimbólumérték megszűnt, s csak tárgyi valóság, kövekből rótt rossz emlék maradt „kedves” falamból. Sokan azt szajkózták: a falkerülők miatt. Én azt mondom: a maradók miatt… Tény az, fal-dőlte után néhány nappal nyomban kopogtatott nálam a földgolyó túlsó felén tengődő unokaöcsém. Nemhogy e kurta falat, de az óperenciás falat, meg az üvegfalat is átugrotta annak érdekében, hogy ráleljen meseországra, aranypalotára és gyémánthintóra, barbi királykisasszonyra, s minden egyébre, amiről eddig nem hallhattam, s ezután: NEM AKAROK HALLANI! Jött és kopogtatott. Ő meg a családja. Jókedvűen és fesztelenül. Hazanéztek hamuba sült, anachoréta rokonukhoz. Unokaöcsém keblére vont… S már kért is: Ó, nagybácsik gyöngye! Annyit gondoltunk rád! Hálából ajándékozhatnál néhány téglát a falomladékból! A fiaim bevinnék az iskolába, így világismeretből garantált lenne a jó előmenetelük.” Ráálltam. Föladtam taoista pozíciómat… Mégis-ugye-a-család!!! Ennyit megérdemelnek, ha hazajöttek. Kézen fogtam a kölköket, s odavezettem e kis csapatot a düledező, romos falhoz. Büszkén, könnyezve bámulták a téglakupacokat… No, válogassatok! „Bácsi! Bácsi, kérem! Nekünk az a kettő kell! Ott! Olyan szépek! Vörösek!” S az ikrek fölböktek egy állva maradt falrészlet legtetejére. A szögesdrótcafatok felé… Itt egy rakás! Ezek nem jók?! „Nem! Nem! Azok! Ott fönn! A vörösek! A véresek! A népünk vérével átitatottak! Az tetszeni fog a srácoknak! A neolux nem sikk! Nálunk tele a metró neoluxos téglákkal!” Unokaöcsém és kedves neje is kérlelően nézett. Hogy ők másszanak? Arról szó sem eshetett. A Pierre Cardin-kollekció nem ostromra való… Elindultam hát a falszakasz felé… Majd odaérve kapaszkodni kezdtem a kiálló és téglahiányos falrészekbe… Nyugati szél süvített… Őrült képek kavarogtak… Ágyúfüst csípte a szemem. Alant unokaöcsém és családja nyöszörgött mozsárgolyótól megtépázva. Akasztott denevérek csüngtek a szögesdrótról. Szurokcsöppek sebezték föl finom bőröm. Másztam a véres téglákhoz. Másztam népünk hősi vére felé. A falból foszforeszkáló órák buggyantak elő és folytak alá. A huszonnegyedik órát mutatták. Visszanéztem, bár tilos. Hívott a mélység. Lent: a pokol kaftános ördögei tűzoltósisakban forgolódtak, s ugróponyvát feszítettek ki. „Ugorj bátran, Allah megsegít!” Kiabálták incselkedően. A falra kaptam tekintetem. Az eddig mohos-neoluxos falra. A mostantól egyre szurkosabb és vérszutykosabb falra. Karnyújtásnyira a véres, lötyögő téglák. Falrontópajzsomat elhajítom… Keresztutak futnak össze a felhőhegyek között. Hurik mezítelen mellei csiklandoznak… Elkapom a véresebb téglát… Ekkor már tudom – miközben megfut a sereg, hisz Ramadanra hívja az igazhitűeket az anyaország müezzindala –; ezt a falat sem győzhetem le! Kezem lecsúszik a hideg kövekről, kőanyám kihűlt kebléről… Az ostromlétra ívet írva dől… Én pedig zuhanok: fezben, karabinerekkel ékítve… Egy huszadik századi, európai taoista nyugalmával zuhanok vissza hazám földjére anélkül, hogy megtudhattam volna valaha is, milyen is hazám másik földje…

 

AZ ISTEN TOKAJBAN


Intett, és kerubjai fölhúzták a felhőszélre erősített hágcsót.

Előtte állt még az augusztusi délelőtt.

„Sokszor időztem e helyt. Édes párák csiklandozták az orrom. Hálából, mikor kellett, szakállammal, mint langy esővel simítottam végig a lankákon, mikor pedig verőfényt áhítottak a fürtök naparcommal mosolyogtam rájuk.” A torzonborz, kalapban izzadó idegen kilépdelt az ártér nádszigetei közül, s megindult egy békés kertecske felé, amit még odaföntről szemelt ki magának. E domboldali kertből ugyanis gyakran lesdelték az eget fátyolos szemű, szerelmes borisszák. Tudni akarta, miféle csodanedű az, amely az örökké földre szegződő emberi tekintetet az azúrba emeli.

Isten háromnegyed hétkor már a pályaudvaron járatta a szemét. Kereste az áldozatot, akit Tokaj városáig egyhuzamban fáraszthat. Fiatal írók imbolyogtak elő a restiből. Hátizsákjukban az egy váltás alsónemű mellett Szalon sörök csilingeltek. E kedves szimfónia keltette föl Isten figyelmét. Az ifjak nyomban megismerték. Körbefogták. Körültáncolták. Ég felé dobálták. Aztán különböző vastagságú mappákat toltak az orra alá. Isten alig győzte elhárítani a neki járó tiszteletet, s invitálta az írópalántákat, a zsengécskéket – szavajárása – foglaljanak helyet a vonaton/tán, amely dugátusába röpíti őt és rajongótáborát. Fölszálltak. Belaktak egy fülkét. Kupakok hulltak. Sör habzott. Isten jól elrakta a mappákat, ne zavarják, s önmagáról kezdett beszélni. A líra és próza gyermekecskéi bele-belevágtak volna az öntömjénfüstbe, amit nikotinfelhőkkel oldottak, de esélyük sem maradt. Istenből egyfolytában ömlött az ige, a kinyilatkoztatás, a szóvicc.

Délelőtt fél tíz volt. Aranybarna borocskát töltöttek az üvegpalackba. Kincsét szorongatva lépdelt fölfelé a kert teraszai között futó lépcsőkön. Föl-föl oda, ahonnan legszebben párállik a végtelen. Szuszogott. A lugas alatt levette kalapját. Megtörölte homlokát, és lehuppant a bizonytalanul billegő székre. A szomszédos kéményről gólya ugrott fejest a levegőbe. Lakhelye alatt pár centivel pedig fecskék aratták a reggeli fényt. Töltött. Az olajos, mézillatú gyógyszer odatapadt a pohár falához. Kicsiket kortyolt. Úgy érezte, vissza kell térnie az emberek lelkébe, mert újra megérdemlik azt. A világ lényegét szűrik hordókba. „No, ha már kivettem két nap szabadságot, itt maradok Tokaj városában. Hisz ma sereglik ide egy furcsa kompánia. Az újrateremtők szektája. Holmi írók. Holmi égbekiáltók. Holmi istenek. Akik úgy hiszik, az elveszett átjárók egyikét e szent hegy pincéiben találják meg. Hajjaj, sok bajom van ezekkel az istenkékkel…” Ekkor egyszerre hörpintett föl egy deci aszúbort. Össze is húzta szemét, nehogy túlságosan elmosódjon a láthatár. „… Azt véli mindenik, ő maga kerül hozzám a legközelebb. Pedig talán egy bányász is előbb ér színem elé a mélységet tágítva, mint ezek a kivagyiak a felhők alját kaparászva.”

A kilences miskolci csatlakozásnál Isten már derekasan berúgott. Hangoskodott. Kötekedett a vasutasokkal, hogyaszongya ő egy költő. Ő A KÖLTŐ – helyesbített gyorsan, s minek állítanak elébe kerítéseket. Nem hajlandó lemenni az aluljáróba. „Műholdjai”, a zsengécskék szétcsúszva bólogattak, böfögtek, miközben fátyolos szemük azt csillogta: MI IS KÖLTŐK VAGYUNK! Isten hirtelen megpillantott egy pelyhedző puncijú (szavajárása) lánykát, s csapni kezdte a komlóillatú szelet. A még romlatlan teremtés hazaszaladt, és soha többé nem olvasott semmit. A peron messzeségéből „kék harisnyák” tűntek elő. Valahányban szőrtelenített lábak. Közeledtek. Vészesen. Kikerülhetetlenül. Hárman voltak. Az egyik fonta a szót. A másik továbbadta. A harmadik elvágta. Ehhez képest közel egyidősnek látszottak. Szőke, barna, vöröseslila. Kezükben ott villogott Isten legújabb kötete: G.Ő.T.E. címmel. Jól ki lehetett venni a szerzőt, mert Isten nevét nagyobb betűkkel szedték, mint a többi (fölösleges) szöveget.

Isten elérzékenyült jöttükre, s odahagyta a zsengécskéket. „Csak tiszta forrásból” – ez volt a szlogen, amivel a lánykákat: Fruzsit, Zsuzsut és Bözsit ámította-kábította. Az ifjú költőcskék, írócskák és kritikusocskák mérgükben odacsapódtak Félistenhez, aki az orra alatt dörmögött minduntalan. Büszkén nézte az elhódított siserehadat. Finoman célozgatott Isten nímand voltára. Persze ő is elfogadta a sört, és dossziéba csúsztatta az augusztusi ifjak legújabb, Istennek még át nem adott remekléseit, néhány zsírpecsétes, borfoltos, szövegszerkesztett sületlenséget. Belesandítva a lapokba emígy biztatta őket: „Még bármik is lehettek, tehetségtelen írók avagy bajnok birkózók. Eldönti az idő…” (Menj a fészkesbe, te, sértődött trotyli! – gondolták emezek.)

Lebotorkált a teraszról. Erősen kapaszkodott a korlátba. Verset szédült… „Szépséges város ez, ahol az isteni erőt cseppfolyósítják. Ó, édes hallucinációk!

Bort ihattam nyári fényben,
ízt kutattam ember-télben,
írni írtam, inni ittam,
szóval borral töltekeztem.

Nem kerestek – megtaláltak.
Muslincával szállni láttak.
Aszú-lelkem mind kimértem.
Poézisem lett a hittan.

Értéket már nem feledve
rám borult a baglyos este.
Boglya-fényben lányt találtam,
kerub-szóra sem feleltem.

Aszú-leány szóeleggyel –
rest, ki ember lenni nem mer!
Lelked torz üvegben érik,
mégis majd az égbe fénylik… Hm, már író lettem én is. Sálbolt. Veszek egy leértékelt nyakfekvencet, ki ne lógjak a sorból. Nézzük. A kellékek: borgőz. Nagykabát, kalap, sál – nyáron. Könynyen lerúgható, cúgos cipő. Csapzottság, enyhe sajtszag. Indiai vadkenderszakáll. Mindig kész versformulák. Kellő időben, jól durranó poénok. Lányokoskodásra kikerekedő szemek… Bölcs hallgató, vagy csevegő szalonhős legyek? Inkább az előző. Lassan beérkezik a vonat. Induljunk! Igen, a fenségtöbbes is fontos. Jé, ez is olyasforma! Idebiccent. (Azt mondja, fölismer? Tavaly egy estén át beszélgettünk a szállás udvarán?) Bolond ez. Nem szoktam beszélgetni. Túl sok itt az isten. Gyors búcsú. (Pá?) Laza. (Majd este az esten, ahol a kiválasztott íródugványok zseniskednek?) Ja, majd ott… Milyen irigy ez is! Minden költő irigy? Vagy minden irigy költő? Vagy? Már itt is a pályaudvar. Vonat. Ez az. Köszöntenek, mintha valamelyikük is emlékezne rám. Pedig csak úgy nézek ki, mint ők. Ennek szól a tisztelet. Hm, ha tudnák, hogy kinek-kinek már a születésekor meglegyintettem a pofiját. Á, régen elfelejtettek! Most bezzeg kétségbeesve keresnek a poharak alján.”

Két oldalról karolták Istent a kékharisnyák. A harmadik taszajtgatta lefelé. Isten fölöttébb fölfokozta hangulatát. Mindegyik könyvét dedikálta. A sorok közé csempészte az éjféli légyottok helyét, idejét. Első este: Fruzsi, a szavak fonója. Tisza–Bodrog összefolyás. 23 óra 50-kor. Jobb túllenni locskaságán. Második este: Bözsi, a fonál elvágója. A rakamazi híd túlfelén, a parti sásosban. 23.30-kor. Kevés kurutty. Aznap úgyis fölolvas: A költő feladata a méhvízben című értekezését. Száznegyven oldal tíz percben. Nem lesz kedve beszélni. Dugnak, aztán kész. A harmadik: Zsuzsu. Ő nem tetszik neki, azt hazudta hát, hogy egy nappal tovább marad, majd akkor… Igen, Zsuzsut nem szívelte, mert az kritizálni merészelte a vesszőjét. Mármint egy fölöttébb rossz helyre kitett írásjelet. Mit képzel ez?! Kis senki! Kis áspiskígyó! Ide-oda rángatta a beléje csimpaszkodó, költőtollra vágyó irodalmi fruskákat. Addig-addig botladoztak a betonon, mígnem…

Elmerült az írók özönében…

„Hm, a pár kilós tejszopókból, lábujjrágókból, gügyögőkből és nyálzókból miféle kompánia kerekedett. Épp itt lépdel Láz Nagy Elek. Versképíró, pörformenszer. Jelentőségteljes. Modortalan. Éjszaka ébren volt, nappal aludt. Megőrjítette szüleit. Ráadásul elkapott mindenféle gyermekbetegséget. A himlő meg is bélyegezte… És ki battyog ott?! Csak nem Borda Lajos „kisprozőr”? Dehogynem, ő az! Sosem lesz íróbütyke. Két háromsoros művet rótt eddig papírra, mégis tőle zeng a múzsák ligete, meg a sajtó. Amott Mászó Kálmán üget kofferével. Arról híresült el a famíliában, hogy bármiféle kiságyból fél perc alatt télakolt, mint egy képzett szabadulóművész. Ma drámaírás a pénzkereső hobbija. Irigyei úgy tartják, azért hord szódásüveg okulárt, hogy ezzel fókuszálja széteső gondolatait. Balra meg egy irodalmi díva slattyog. Maár T. Irma, állítmányi költőnő. Kislányként már tudta, poéta lesz. Így mesél legalábbis. Ellenfelei – akikkel nem feküdt le –, türelmetlenül várják első verseskötetét, pedig eleddig megjelent tíz. Hijj, az a távolban cammogó pocak Novi Bálinté, őt mindig kihagyják a szaknévsorból, a szócikkekből, a díjosztásból. Duzzog is rendületlenül. Nagyon türelmes kisfiúnak ismertem. Képes volt naphosszat várni az esti lefekvésre. És ímé, M’ Chinnos Lui, külhonból hazaszakadozó dadaista. Egyévesen három nyelven nem szólalt meg. Első mondata, amit nyolc esztendősen nyögött ki, ennyi volt: Felnőtt a lovacska! Aztán nyerített egy kétes életművet, és kiszaladt a magyar Karámból.”

A tömegbe feledkezett kalapos, sálas, cúgoscipős, hallgatag férfiút a következő pillanatban földrengés rázta meg. Történt ugyanis, hogy Isten nekizuhant, hiába fogták, szorították a hölgykoszorú ékkövei.

– Nem látsz, te, bunkó!
– Mit kellene?
– Eltaposod a magyar költészetet, te, madárijesztő!
– Bizony, bizony! – sivította Fruzsi, Zsuzsu és Bözsi. Ezt a pofátlanságot! Hát ember az ilyen?! – tették hozzá szinte egyszerre.
– Már gyerekként is heveskedett. Egyszer – emlékszem – a saját anyjáról tépte le a szoknyát – mutatott Istenre a kalapos férfi.
– Ho-ho-hogy jön ehhez!!! Látják ezt a majmot?! Írtál már valamit?! Tudsz egyáltalán írni?!
– Magát is én írtam. Elég rosszul tettem.
– Hülye! Impertinens disznó!
– Latinból meg igencsak bukdácsolt.
– Hát ez… Hát… Elképesztő! Menjünk lányok! Hagyjuk ezt a sátáni figurát!

Közben kiürült a peron. A pennaforgatók buszra szálltak… „Sátán? Én, sátán? Megleckéztetem. Egyébként, elnézve ezt a majmot, lehet, pocsékabb író vagyok, mint ő. Legalábbis a stílusérzékemmel baj van. Efféle életszereplők a dzsungelbe valók.” A borocska gőze már elpárolgott az agyából. Tisztán látta, mit fog csinálni a következő pillanatban. Hogy is ne tudta volna, mikor már végtelenszer megtette…

– Érzem, ön igen jelentős.
– Mondhatni…
– Hogy van Istennel?
– Bennem lakik – s bocsánatkérő arckifejezéssel a borosbutéliák felé fordult. „Uram, önteremtőm! Ez még szörnyűbb, mint az a fölfuvalkodott tacskó a pályaudvaron!”

Közben fölcsendült a Himnusz az R-pincében. Zengtek a falak. Bús, lassú táncot lejtettek a penészgombák. A boltívet, a menynyei lugast pásztázták a költői, prózai és drámai tekintetek. Pedig ő a sarokban gubbasztott. Egy talpas pohár tartalmát szopogatta. Isten, áldd meg a magyart…

– Miért nem áll ez föl a Himnusznál?
– Biztos istennek képzeli magát – súgtak össze mellette a számítógépes sámánlíra jeles képviselői.

Semmitmondó beszédek szolgáltak borkorcsolyául. A polgármesteri köszöntőt Isten végigcsuklotta, miközben Bözsi fenekét csipkedte. Lassan véget ért a muri. Néhányan megfáztak a pincehidegben. Mások berúgtak. Megint mások gyilkos tekintettel méregették egymást a gyertyafényben. Egy-két férfiú és hölgy titkos, szemvillanással pecsételt esküvőt kötött e három napra.

Ebédhez sorjáztak az írás fölkentjei. A kollégiumi ebédlő kiadóablakainál, békés nyájként ácsorogtak nagyok, kicsik, közepesek. (Saját szemszögükből: óriások!) „Sorban áll az irodalom. Hogy fér el itt ennyi megittasult, zajos nagyság. Állnak, mint a kiadókban. Várják a nagy adag rántott húst, akár a legújabb kötetet szokás. Ám míg ebédjüket szívesen megenné egy költőtárs, addig a megjelenésük szinte magánügy. Milyen szomorúan kullog el ott az a miskolci bölcsész-tündérke. Hosszú, rakott szoknyája kedvtelenül surrog kifelé a teremből. Csak én tudom, mi van a hátizsákjában. Azt a hírt neszelte, kivételesen eljönnek ide a »Sziklák«. A kikezdhetetlennek hitt bércek. Az írás sasmadarai. Úgyis mint Eszterlánci és Hátas. Elhozta a rokonságban föllelhető összes kötetüket – hátha dedikálják. Majd’ megroppant szegény. Potyára jött, mert itt csak Ferencek, Józsefek, Sándorok, Pálok, Istvánok (és sorolhatnám!) akadnak. De Petrusok?! Pedig a szerzők fotóit is beszerezte, könnyebb legyen azonosítania áldozatait, a közel száz plajbászzsonglőr között… Különben sok és finom ez a rántott hús. Esznek, isznak, csöndben vannak…”

Isten az ágyában hortyogott. A „triáda” tagjai becsülettel betakargatták. Közben elkezdődött az első napi szócséplés – Irodalmunk helyzete és feladata az Öböl-válság idején címmel. Épp a nyitóbeszéd második bekezdéséhez ért volna a szónok, mikor a kalapos, sálas, cúgoscipős, mindenki által ismert, de senki által
még nem látott idegen nyelvével csettintett egy botrányosan hangosat. Asztaltársai, akiket ezzel a koradélutáni ásítozásban zavart meg, rosszallólag pillogtak rá. Hallván a kerubok e rövid parancsot, viharfellegeket tologattak Tokajnak fölébe, s akkora égi áldást zúdítottak a nejlonnal fedett belső udvarra, hogy az ülésnek nyomban vége szakadt. Az ürgeként kiöntött írók, költők betódultak az étkezdébe, s ijedtükben szamorodni meg pálinka után kaptak. Bár a zuhatag tíz perc múlva elapadt, s az augusztusi borbágyadt napfény is előszüremlett, bizony, még a mikrofonos dörgedelemre sem sereglettek vissza az átriumba a víztől méltán rettegők. Így az ülésszak érdeklődés híján elmaradt. Tehát a bay-war korabeli magyar irodalmi kard-ki-kard, továbbra is járatlan lápvidék!

Egy dologra, ami ugyan külsőség, mégis fölfigyeltek résztvevők és szervezők. Nevezetesen a kalapos, sálas, már meghalt „Sziklákra” hajazó, torzonborz alak a nyári zivatar alatt egy tapodtat sem mozdult a helyéről. Mi több, még vizes sem lett, pedig a meghasasodott nejlontetőben ülő záporlé a nyakába zúdult. Ekkor csettintett még egyet, s a már megdallott, bágyadt napsugarak előmerészkedtek a felhőcafrangok mögül.

Vacsoraidő közelgett, mikor egy mérhetetlenül besikeredett dalnok, ha nem csalódom, az, aki tavaly egy órán át társalgott a Mindenhatóval, eszelős tekintettel rohangászván az emeletek között így kiabált:

– Emberek! Társaim! Barátim! Nézzetek magatokba! Érzem, Isten itt jár közöttünk!
– Ki szólt? – nyitotta ki az illuminált álmokból riadó Isten a folyosóra szolgáló ajtót.
– Isten?! Itt ennyi hülye van?! Istent most sodortam meg. Rágyújtok, és magamévá teszem. Hogy lenne már itt? S pont ezek vennék észre? – dünnyögött magában egy pesti szalonokból ismert, „prosztómodern” ficsúr, aki minduntalan kibújik a cipőjéből, így erősítvén meg irodalmi jelenlétét.

A vacsora békességben telt. Sokak már az esti pincézést várták. Kevesebben az ifjak felolvasását. Isten a 23 óra 50 percet remélte-aggódta. Kívülre szenvtelen, lárvaarcot tettetve. Épp kiselőadott prózai munkásságának nagyszerűségéről. A vészesen józanodó Istent újra „zsengécskék” rajongták körül. Azonban buzgalmuk és erejük tovaszállt az R-pincei boros ütközetben, s nem állt módjukban példaképüket az égbe dobálni. (Fölösleges is, hisz nem maradna ott!) Mindössze ennyit vártak: Írjatok, megéri! Én se tudok, s ahogy belenéztem a mappákba, ti sem. De ez így van jól. Le a produktummal! Azt nem fizetik! Viszont ez a pár biztató mondat nem hagyta el Isten ajkát, helyette a G.Ő.T.E. hermeneutikai, virtuálkritikai megközelítés-lehetőségeiről tartott diskurzust önmagával. Közben idegesen lesdelte a lassan baktató másodperceket.

– Ifjak, porondra! – dörmögte „egy maga is ifjú”, s lezöttyent a fehér abrosszal vetett, kancsókkal lenyomtatott asztal mögé. Gyönyörűen sereglett a magonc titánok kórusa. Húszan-harmincan gyűlhettek össze remekléseiket végigunni. A háttérben kuncogott. Sálját a szeme aljáig húzta. Kalapját is maga elé vonta, mint egy cseles, vadnyugati bankrabló, aki coltot szorongat a kalpag alatt, amit látszólag tiszteletből vett le. Lett is lőporfüst hamarosan. Mind a tíz felolvasó ugyanezen sorokat adta elő:

(Itt ülsz előttem,
a Grál mélyét lesed.
Nézlek tétován,
rút alkoholbeteg.

Kezemben pohár,
benne hamis erő,
remeg és koccan.
Az én: fröccs-temető.

Te, Isten, ha vagy,
füsttel, fénnyel jelezz!
Ölj meg magázva,
vagy életre tegezz!

Törpe asztal ez:
milljó létnyi távol.
Ez, min kancsó áll,
s a kereszt is fából

ácsoltatott. Ha
dicstől ittas elméd
nékem is menhely:
borítsd rám kelméd,
égi talárod.

Ezer csillag űzze
tőlem a műfényt!
Cirkalmas szóm tűz-e?
Uram, ne kérdd!)

Ki prózában, ki versben, ki dialógusban próbálkozott, igaz, másmás címmel, hogy érdekesebb legyen a dolog… Pontosabban csak előadták volna, ha a harmadik megszólalónál nem kezd fütyülni és poharat törni-hajigálni a csalatkozott, ittas nézősereg. A botrányba hanyatlott est végül borba fulladt. Egy kocsma mélyén néhányan a muslincalétről filozofálgattak. Arról, mily nagyszerű dolga van e kis rovarnak, amit már pete korában is átitat az alkoholpára, s ami röpke létét delíriumban éli le. Mindeme mélyen szántó eszmefuttatásokról fogalma sem lehetett Istennek, aki ácsingózó vesszejével dülöngélt a Bodrog–Tisza összefolyásához, hol éjfél előtt tíz perccel Fruzsit, a szavak fonóját remélte megjelenni. Látott is valami sejtelmes mozgást az ártéren. (A kalapos, sálas, cúgos cipős idegen egy dús lombú fűz szoknyája alól figyelte a történéseket.) Isten leereszkedett a műút túloldalán, s szólongatta az árnyékot, „aki” hirtelen elébe penderült, és se szó, se beszéd, nyalni-falni kezdte A KÖLTŐT. Öt perc múltán hatalmas üvöltés vetett véget az egymásba gabalyodásnak. Történt ugyanis, hogy a sértődött Fruzsi, aki azon kapta föl a vizet, hogy bár neki ígérte Isten az első éjszakát, az R-pincében mégis a Bözsi fenekét csipkedte, fölbérelt a légyottra egy irodalmi hermafroditát.

Másnap délelőtt Isten szerényen ücsörgött egymagában. Néha belelapozott előadásába. Láthatólag izgult. A délutáni ülés első felszólalója volt. (Az ásításidomár.)

Csak ebéd után mászott le a hágcsón. Előző nap nagyon megülte a gyomrát a rántott hús, s az esti pörkölt, ezért aztán viszszatért az égbe, egy kis böjtkúrára. Kerubjai úgy irányozták a hágcsót, hogy az kedvenc tokaji kertjében érjen földet. Majdhogy meg is ütötte a guta a „pincellér”-özvegyet, amint a semmiből elémagasodott egy kalapos, sálas, nagykabátos látomány. Szeretettel nézett a rémült asszonyra, aki megnyugodott, s a tegnapról fölismert, gáláns úrnak nyomban kitöltött három deci, tíz esztendős aszút. Legnagyobb megrökönyödésére a poétának tetsző alak egy hajtásra fölszívta, íziben fizetett, s már el is tűnt. „Gyorsítandó a gondolat, mert ki kell főznöm a következő leckét. Most már csak a költő-istenre vár feddés…”

Tolongtak a kollégium udvarán. Isten-pártiak, Isten-gyűlölők, s a heccre kíváncsiak. Épp most röppent be (a kamera előtt hosszasan tetszelegve) a pesti szalonok „prosztómodern” ficsúrja. Átlibegett a publikumon. Cipőinek pertlije egybe kötve. A két lábbeli a nyakában. Zoknibűze szabadon. De mindezt a pimaszságot (igaz, nem rimbaud-i zsenisége okán) megtehette, mert holdudvara, nyegle serege is vele nyomult. Szemében az imént elszívott dzsoint piros jelzőtüzei. Arcizmaiba kódolva a bárgyú kivagyiság. Mosdatlan testét egy borcsatakos lépcsőre eresztette le… De ott! Igen, ott fölmagasodik az Isten. Mit sem törődve holmi trónkövetelőkkel. Mikrofonhoz billen. Megkopogtatja azt. Beleharákol jelentőségteljeset. Udvartartására rákacsint. Ellenségeire fintorít. S már-már nekikezdene, mikor nagyot bucskázik ádámcsutkája, ugyanis tegnapi peronellensége kéredzkedik át a tömegen, s ül le elé karnyújtásnyira. Nézi őt, mint kígyó a majmot. El nem eresztő, bénító, bizsergető tekintettel. Isten végre belecsap lehangolódott lanthúrjaiba:

– Izé… izÉN. Khm. ÉN, az íz. Mai témám, ÉNmám egy 14o oldalas (pvaginás) A költő felaDATA(net) a méhvízben (ÉN-vízben) című pszeudodolgozat tíz percbe (uzsonnaszünetbe… hehe) sűrített zan- vagy zenzájának avagy ÉNzájának bilincsben törtÉNő (ÉN nő?) elő- és/vagy ellővezetése és/vagy ellővezetéke. Szóval. É(N)s képekkel, ha vetíthető egyáltalán, mi vetíthető, az írás, ami marad. A költő. Feladat-alany. Első. Ami dolga: megszületni, mert kő költő. S ha költő van, pénz is illeti. Illa et mény. Nem dies illa. Értelme? Miért? Másnak van? Latinosan. Tör. Utat. Utat kutat hozzád. Hozzádba/hazádba, bee…

Ekkor azonban szemeik újra találkoztak. Isten megbotlott gondolataiban. Nagy korty bort nyelt. Kaparta is a torkát. Köszörült. És… Hallottak csodát? Érthető nyelven kezdte becsmérelni önmagát, s eddig oly nagyra értékelt gagyogását:

– Undorítónak tartom, hogy a legnagyobbak közé emeltettem magam. Gusztustalan módon manipuláltam a kritikát. Semmilyen, fércműveimmel ellankasztottam az irodalmárok figyelmét, megrontottam ítélőképességüket, és messze riasztottam a jámbor, jobbra érdemes olvasókat. Ott lejtettem aljasul és konok állandósággal a kiadók, szerkesztők körül, mint semmirekellő, de magakellető here. Ennek meg is lett az eredménye. A folyóiratok versengtek blikkfangos, modoros irományaimért. A megmaradt olvasó-sznobok szójátékaimat, nyelvi álleleményeimet citálták. Megnyertem az összes irodalmi díjat és pályázatot. Kurátorokkal bratyiztam, én, az örökifjú, irodalmi nímand. Minden stílusban belőlem csináltak etalont. Megéltem abból, amiből még magyar honban senkinek sem sikerült, csak az olyan talpnyalóknak, mint nekem…

Félisten nagyokat bólogatott e mea culpa hallatán, s már érezte is, miképp nő álszerénységével a többiek fölé. A zsengécskék elképedve hallgattak, s kérdőjellé görbültek. Isten barátai vert hadként kullogtak el kocsmázni. Ellenfelei pedig elégedetten dörgölték tenyerüket, ám ugyancsak pincék felé vették az irányt.
A megmaradottak hüledeztek. Mikor aztán a kalapos, sálas Kígyódémon tekintete már lankadt – a Majom megköszönte a figyelmet, s nekiszaladt a dzsungelnek, Tokaj borkiméréseinek. Távolból még hallott valami morajt. Taps volt. Őszinte taps. Úgy gondolta, a többit föntről is elintézheti. Csettintett egyet, s kerubjai legördítették a grádicsot. Épp a kamerák előtt ért földet az égi lajtorja, ekképp ország-világ tanúja lehetett egy költő mennybemenetelének. A láthatatlan fokokon föllépdelő nagykabátos, kalapos, sálas idegen, akit mindenki látott, de senki nem ismert, lassan ponttá zsugorodott, bár a sasszeműek még rácsodálkozhattak odalentről, miképp ugrik át egy felhő szélére.

– Igen, megmondtam. Isten itt járt közöttünk! – sikoltozta eksztázisban a magát dilinyósra ivó dalnok, aki már tavaly is jót beszélgetett a Teremtővel.

A Majom ekkor tépte föl a tizedik kocsmaajtót. Hamar híre ment, hogy egy össze-vissza makogó, rendezetlen taglejtésű figura, valószínűleg költő lehet a szerencsétlen, minden kimérésbe beront, megiszik egy hatputtonyos nagyfröccsöt, ami már önmagában is kényszerzubbonyért kiáltó cselekedet, aztán elrohan fizetés nélkül.

– Isten? Itt?! Szívtak már maguk, tudatlanok? Majd én kiosztom istent, aztán slukkoljanak belőle! – méltatlankodott a pesti szalonokból ismert, de jobb esetben nem ismert „prosztómodern” ficsúr, miközben oly kitűnően érezte magát, hogy már zoknijaival dobálta a szájtáti, maradi (borissza) kollégákat. Bár az ugrándozásba, aszúfröccsökbe belefáradt Majomisten alig-alig tántorgott, (égi csettintésre) meredezni kezdett kincskereső pálcája. Fél tizenkettő előtt öt perccel pediglen beállt irányba. Mögötte harminc, ajtóval, borral, szódával megkárosított kocsmáros döngette az utat.

Lehuppant mennybéli foteljébe, bekapcsolta a végtelen számú adók közül a tokaji, rémes eseményeket sugárzót, s leste, mi történik. Igaz, tudta kívülről a közeljövőt, hisz végtelenszer látta az Élet című szappanoperát, de hát Isten is csak egy érző, reménykedő lélek…

Egy majommá vált torzszülött ugrándozott a Rakamaz felé ívelő hídon. Meredező, hajdan volt, irodalmi lőcse Bözsit mutatta. Lebukdácsolt a bozótos, árkos, gödrös hídmelléken. Gügyögött, bugyborgott, lábujját szopva meg-megtorpant, nyálzott, végül a mellét verte, midőn megpillantott a magas fűben egy kívánatosan
hajladozó asszonyi csípőt. Ész nélkül vetette rá magát. A teremtés hörrenteni sem tudott, oly gyorsan vágta bele dárdáját a Majom. Mire kibogozta magát fejére csapott szoknyája alól, már folyt is az „adjneki”.

– A Devla csípne, a frász vinnye! – nyekergett a Bözsi helyett megerőszakolt, hetvenkét éves, csigát gyűjtő cigányasszony, mikor végre szóhoz jutott. Pontosabban akkor, midőn vagy harminc bormérő lazsnakolta a majomképű idegent.
– Üssitek csjak! Megérdemnyi a disznyó! – lázított a füstös mama. Ám a markos csaposokat, fröccsvizezőket nem kellett biztatnia, csépelték azok rendületlenül – a költészetet magát…

Gurgulázott a röhögéstől. Néha átváltott a kollégiumot adó csatornára, vagy a pincéket vevő isteni műholdakra. De ott nem volt ekkora móka. Békességben ittak a költők, s a délutánon történteket vitatták. Legtöbbjük egyetértett vele, hogy valamit belekeverhettek a borba… A Hókusz nevű, szenzációhajhász forgatócsoport már Tokaj lakóit faggatta-sanyargatta valami használható hírért. Mondták is a tősgyökeres mit-sem-sejtők, hogy inkább a költőket kérdezzék, azok biztosan mindenre tudják a magyarázatot. Végül belebotlottak az árokban, saját tócsáiban heverő dalnokba, aki az összes húgyokat lehozta az égből, s orra alá tartották a mikrofont. Összefüggéstelen mondatai közül egyet azért bevágtak a másnap esti műsorba:

– Mondom maguknak, he! Tokajban járt az Isten…

 

TÁJVIZSGÁLÓK
(Zöldnovella)


Kétségbeesett hangú leveleket kaptak. Írtak parasztok, turisták, festők, vándorok, juhászok és földmérők, s mind egyet panaszoltak, csak másképp; nagy baj van a Tájjal. Igazából senki sem tudta a baj pontos mibenlétét, de érződött; valami hibádzik. A Magyar Tájvizsgáló Hivatalhoz érkező küldeményekből csak áradt a panasz, akár Pandora szelencéjéből a gonoszság, a háború, a járvány. A parasztok azon búslakodtak, hiába szántás- vetés, kietlen a végtelen, megbuggyant a határ, s darázsrajoktól hasasak a felhők. A turisták letévedtek az útról, iránytűik összecsavarodtak, mint az aknázómoly-lakta levél, arról nem is beszélve, hiába gázoltak ezer csodával pompázó vidéken, mégis, mintha sivatagban poroszkáltak volna. A festők tájképeiről, melyek reprodukcióit bizonyíték gyanánt megküldték a hivatalnak, lehervadtak a színek, s olybá tűnt, mindegyik kép egy-egy panaszkönyv. A vándorok elpilledtek a jellegtelen fák alatt, s hiába kerestek útbaigazító templomtornyokat vagy sudár jegenyéket, csak tárgy nélküli árnyékok ámították őket. A juhászok összekeverték birkáikat a bárányfelhőkkel, s egy szebb vidékről, aranykorféléről pikuláztak, szőttek kesergőt. A földmérők riadtak meg legfőképp, mert amint cöveket vertek a humuszba, a talaj íziben betonná keményedett, a cövekek oszloppá vastagodtak, s áramos drótkerítés feszült ki közöttük hirtelenjében, amin, ha átnézett valaki, csak szürke, homályos, peronoszpórás fürtre hasonlító vidéket láthatott. Széteső-összeálló, hálós vidéket, amilyennek talán a méhek tudják a világot, csalóka képet vetítő, összetett szemeik miatt.

A Magyar Tájvizsgáló Hivatal emberei döbbenten, s némi meghatódottsággal olvasták a leveleket, mert ötesztendőnyi fennállásuk alatt még egyetlenegy bejelentés sem érkezett hozzájuk, amelyben valaki vagy valakik a tájat kifogásolták volna. A szakértők bizony már réges-régen átképezték magukat valamely divatszakma elvárásainak megfelelően, a tájértés tudományát csak kapizsgálták, ha el is nem feledték teljességgel. Mert bár fölállot annak idején a „mélyen tisztelt” Hivatal, de hát ki gondolhatta komolyan, hogy a Tájnak valaha is, valamiféle baja lehet. A Táj dolga az állandóság, mivel a változás léptéke oly kicsiny, hogy emberi szem azt észre nem veheti. Ám megtörtént a baj. „A határ megbuggyant, az iránytűk összecsavarodtak, a talaj betonná keményedett…”

Egyik reggel csizmás parasztember döngette meg a Hivatal háromöles, szárnyas kapuját, amit legalább két négyzetméter erdőből barkácsoltak össze, s bebocsátást kért a MaTájHi elnökéhez, aki kerek három nap alatt megőszült. Dr. Szerek Zalán éjt nappallá téve tanulmányozta, elemezte a beérkező leveleket. Bizottságot szervezett. Egy kiszállás lehetőségét fontolgatta. Végül kelletlenül, de leemelte a pókháló lepte szakkönyveket az irattár polcairól, s újfent belemélyedt hajdan kitanult tudományába, amit eleddig a rekultivációs hipnózis, tömérdek pénzt hozó hivatása, s a látszólagos tájállandóság miatt hanyagolt. Mikor a levélkupac aljáról bedagadt szemekkel előkandikálva megértette a titkárnői szózatot, mármint, hogy az első szemtanú kopogtatott a hivatalban, azonnal színe elé rendelte az öreg földművest. A bácsiból csak úgy áradt a panasz:

– Mióta az eszemet tudom, ilyet még nem láttam. Tulajdonképp nem történt semmi, mégis minden megváltozott. Ha nekiindulok a dűlőútnak az olyan, mintha aláfúrt tájékon gázolnék. A katáng fölkaristolja a levegőt, a lapu meg tündérrózsának gondolja magát. Kicsiny gyerekként arról meséltek, volt, hogy subában arattak. Most deres halántékkal meg kell éljem, hogy jeget őröltetünk a malomban. A Nap meg, a Nap meg, kérem, két ácsolt emelvényen áll, olyas, mint a szentképeken az Isten szeme. A határról még nem is szóltam. Az, akár ha kipukkadni készülne, nem bírja el a tömérdek, hiába állatot, meg a fura népeket, akik a földet betonnal födik. A gémeskutaknak lába nő, s mintha-falvak épülnek a kerítések mögött. Teljesen kirekedtünk a Tájból, vagy benne rekedtünk, nem is tudom már, annyira megzavarodtam. Egyszer arra jött egy ördög, azt híresztelte, nyugaton lesz a napfölkelte az új esztendőtől. Aztán a kiserdő fái meg is dőltek, mind nyugatnak. A gólyák kacsalábra kaptak, s nyomorék gyerekeket pottyantottak az égből. De a legfélelmetesebb, majd elfelejtettem, homok hullik a felhőkből, ha Medárdkor kitekintünk a hajnali égre…

Az öregember folytatta volna tovább is a rémes dolgok sorolását, ám dr. Szerek Zalán megkérte, foglaljon helyet a Tájképváróban, s ha majd hívják, fáradjon vissza az irodába. Azon nyomban magához rendelte a hivatali válságstáb tagjait; Párt Jolán gyros- és kávéírót, Málna Leventéné betakarítónőt, Szundi Szabolcs soflört, dr. Akác Rezső tájmenedzsert, dr. Puszta Sarolta dr. Nagy Ivánné tájfilozófust és prof. Ekhó Péter feltájkutató bérnököt. Osztottak, szoroztak, gyököt vontak, deriváltak, csöppnyit kétségbe vonták egymás szakmai hozzáértését, aztán kibékültek, s végül, úgy mellesleg, meghallgatták az ennyi fontos ember láttán megszeppent bátyót. Majd miután másodszor is kitessékeltetett a Tájhiba koronatanúja a váróba, úgy döntöttek, másnap hajnalban a helyszínre utaznak, egyenest a Táj kellő közepibe, ahol leginkább hibádzik, ami „öröknek” teremtetett, s viszik magukkal Fránya bácsit is, mert az mégis járatosabb a Táj zegzugaiban, lévén, odavalósi…

A lefüggönyözött limuzin megállt a Táj szélén. Mielőtt kiszálltak volna, meghányták-vetették a legalapvetőbb dilemmát; hatoljanak-e be a Tájba, s úgy vizsgálják az egyes elfajult részleteket, vagy csak a Táj széléig merészkedve, bizonyos rálátást biztosítva tájékozódjanak. A válságstáb természetesen azonmód két táborra szakadt (lustákra, valamint tettrekészekre), s komoly vita hangjait hallhatták, akik elsétáltak a csillogó-villogó limuzin mellett. Mikor már delelőre járt a nap, s legteljesebb pompájában csalatta a szemet a délibáb, a limuzinban – a légkondicionálás ellenére is – annyira fölforrósodott a levegő, hogy pillanatok alatt dűlőre jutott a tekintélyes grémium. „Az emberi lét alapköve a kettősség. A dilemmákból, duellumokból, tézisekből, antitézisekből kiindulva lehet eljutni a nagy felfedezésekig, tettekig” – kezdte „székfoglalóját” Málna Leventéné betakarítónő. „Tehát azt javallom, osztódjunk ketté. A válságstáb egyik fele hatoljon be a Tájba, a másik fele pedig kívülről szemlélje azt. Majdan pedig, három nap elteltével, találkozzunk az eladdig magára hagyott limuzinban, s összegezzük tapasztalatainkat. Részemről a Behatoló Albizottságba szeretnék tartozni, annál is inkább, mert a tömérdek egy helyben üléstől fölöttébb elzsibbadt az altájam…”

A szaktekintély fölszólalását lelkes taps fogadta, s így kora délután végre kikászálódtak a limuzin üléseiről a Magyar Tájvizsgáló Hivatal tótumfaktumai. Fránya papát, aki mindeddig csöndben hallgatott avagy hangosan szunyókált, Párt Jolán javaslatára, heves egyetértéssel a Behatoló Albizottság tiszteletbeli elnökévé és tájkalauzává választották. A testület másik fele a Kintről Vizsgáló Albizottság munkanévre kereszteltetett. Előbbiben Málna Leventéné betakarítónő, dr. Puszta Sarolta dr. Nagy Ivánné tájfilozófus, Fránya József szántóvető, a Behatoló Albizottság tiszteletbeli elnöke, tájkalauz és dr. Szerek Zalán, a Magyar Tájvizsgáló Hivatal elnöke, rekultivációs hipnotizőr munkálkodott. (Hosszas civakodás után a limuzint is megkapták, hogy a behatolás sikeres és gyors legyen.) Az utóbbi albizottságban pedig Párt Jolán gyros-és kávéíró, Szundi Szabolcs limuzinját vesztett soflör, prof. Ekhó Péter feltáj-kutató bérnök, valamint dr. Akác Rezső tájmenedzser kamatoztathatta képességeit.


JEGYZŐKÖNYV
a Behatoló Albizottság munkájáról
Vezette: Málna Leventéné, funkcionális írástudó

1. A táj alkalmas nagyméretű, tengerentúli gépjárművek beillesztésére

Terepszemlénk első napján megnyugvással vettük tudomásul, hogy limuzinokkal bejárható a Táj, amit sokan már leírtak, mint mihaszna, fölösleges képződményt, púpot a földgolyó hátán. A Táj igenis él. Dr. Puszta Sarolta dr. Nagy Ivánné tájfilozófus személyesen is meggyőződött erről, mikor egy kis szikes tó közepére lépdelt föltűrt nadrágszárral, s ott nagyítóüveggel szemügyre vett egy rozsdálló autóroncsot, amin nagyszerűen érezték magukat a napfürdőző békák. Mi több, a pléhkaszni kitört ablakain nád hajtott át, s tüzetesebb vizsgálat után az alvázon a korrodálás foltjai mellett, mintha algákat és vörös moszatokat is látott volna. Mindenesetre pipettáiba mintát vételezett a laboratóriumi kiértékeléshez, mert a vörös moszat felszaporodása súlyosan veszélyeztetheti a rozsdásodás általi fémelporladás lassú, de biztos menetét. E nagy felfedezéshez képest eltörpül az a tény, hogy szegény, de hősies dr. Puszta Sarolta dr. Nagy Ivánné tájfilozófus több helyen is fölsértette a talpát a vékony és szennyezett iszapban rejtező ablaküveg-cserepektől. Tapasztalatait a viszontagságok ellenére ekképp összegezte a MaTájHi női lángelméje: A Táj teljességgel megfelel oda nem illő testek, úgymond tájidegen, ember alkotta tárgyak adaptálására és bekebelezésére. A természet mindennél erősebb, könnyűszerrel bánik el mindenféle humánszeméttel. A Táj önmagát kultiválja. Nincs ok aggodalomra.Fránya Józsi bácsi szántóvető, a Behatoló Albizottság tiszteletbeli elnöke és tájkalauz azon aggodalmára, miszerint ebben a tavacskában annak idején tavirózsaleveleken szaladozott a gulipán, csak legyintett, s kiváló szaktudását fitogtatva ennyit mondott: Na, bumm, most meg egy ladaroncson sütkéreznek a brekuszok.

(Megjegyzés: E történések alatt dr. Szerek Zalán, a MaTájHi elnöke, rekultivációs hipnotizőr saját kezűleg gyűjtött be egy biológiai csodát, egy százlábú kígyót. A gyönyörű, metálbordó csúszó-járó, amely egy fél méter széles földrepedésből penderült elő, hol a hátán vonaglott, hol a lábain rohant, a terepviszonyoknak megfelelően, de mindenképpen elfele Szerek mindenhová elérő markaitól. Hosszas és türelmet igénylő cserkészés után azonban sikerült benejlonozni, mint egy corpus delictit. A sikeres akciót követő zihálás közepette dr. Szerek Zalán, a MaTájHi elnöke, rekultivációs hipnotizőr kijelentette, idézem: Ha hazatérünk e missziós körútról, feltétlen tanulmányt írok A Táj csodája avagy a felborulhatatlan állat címmel.)

2. A tájban jól elhelyezhetők benzinkutak, kávéautomaták, gyros-sütők és egyéb gyorsétkezdék

A fáradtságos nap végeztével meg kellett etetnünk limuzinunkat, amit fölöttébb meggyötört a sok hepehupa és a tikkasztó idő. Szerencsére a Táj közepén több benzinkútból is válogathattunk, végül is egy állatos emblémájút választottunk. Elmondhatjuk, hogy a benzinkutak gyönyörűek voltak. Kicsiny parkjaikban kitűnően száradt a csenevész díszbokor és a locsolatlan gyeptégla. A talajszennyezettségi vizsgálatok elvégzése után megkönnyebbülés költözött szívünkbe, hisz egy köbdeciméter földben csak egy deciliternyi ólmozatlan üzemanyagot találtunk. Még élet is sejlett az olajosan csillogó földdarabkák között. Miután dr. Puszta Sarolta dr. Nagy Ivánné tájfilozófus megnagyítózta a mintát, egy acélos testű giliszta tekergett elő a zsíros humuszból. Az egyik vakondtúrásból pedig egy lezselézett szőrű hörcsög prüszkölt ki…

A benzinkút mellett fölállított kávéautomaták sem okoztak csalódást. Mikor jómagam, Málna Leventéné betakarítónő odalépdeltem hozzájuk, hogy friss feketét vételezzek fáradt társaságunknak, nagyot sikkantottam, mert pohár helyett egy fészekalj verébfióka pottyant le a bal oldali gép pléhbeléből. Mikor a másik masinával próbálkoztam, akkor pedig hangyák úszkáltak a fekete levesben. Fűszállal való kimentésük után fogyaszthatóvá vált a langyos ital. Csodálatos a kávéautomaták és a természeti lények eme magas szintű szimbiózisa!

Bár Párt Jolán gyros-és kávéíró a Kintről Szemlélő Albizottságban tevékenykedett, mint látható, nem szenvedtünk semmiben hiányt, hisz a Táj a huszonegyedik századnak megfelelően – tökéletesen komfortos. A legnyugatibb és a legkeletibb igényeket is messzemenőkig kielégíti. Így a lemenő nap pipacsában bólogató olajkutak tőszomszédságában találtunk néhány keleti és nyugati gyorsbüfét. A teljesen recycling amerikai ételpalotában pillanatok alatt több kiló szemetet termeltünk. Egyedül Fránya bácsi, szántóvető, a Behatoló Albizottság tiszteletbeli elnöke, tájkalauz aggodalmaskodott, aki szerint túl sok itt a hulladék, s bár öt percenként suvikszolják a pádimentumot, a sok mosogatólé kifolyván a Tájba, kikezdi a vidéket. Azt is nehezményezte, hogy a töméntelen marhafasírt miatt mennyi de mennyi erdőt vágnak ki, hogy azok helyén legelőt kerekítsenek. Oktalankodásában dr. Puszta Sarolta dr. Nagy Ivánné tájfilozófus csitította, aki a hamburgerek papírján hevenyészve kiszámolta; a gyorsbüfé napi bevételéhez az esőerdők kéthárom négyzetméter pusztulással járulnak CSAK hozzá. Végképp lecsillapítandó az öreget, vettünk neki hagymakarikákat meg fagyit, amit finnyásan majszolt. Sajnos Szerek Zalán, a MaTájHi elnöke és rekultivációs hipnotizőr egy keleti büfét választott, ahol tésztába csavart kecskehúst falatozott, így ékesszólását mellőznünk kellett, miközben az örök elégedetlen Fránya tatát, szántóvetőt, a Behatoló Albizottság tiszteletbeli elnökét, tájkalauzt győzködtük. Mikor találkoztunk végre, ő, a legjobb hazai rekultivációs hipnotizőr és dr. Puszta Sarolta dr. Nagy Ivánné tájfilozófus összevetették számításaikat – mi okoz nagyobb károkat: a legelésző marha az esőerdőknek, vagy a fűcsomókat rágicsáló kecske Ázsia mészkőhegyeinek. Gazdaságosabbnak bizonyult a marha, mert bár szimbolikusan több erdő porlad el a bendőjében, mégis exponenciálisan több húst biztosít a „felgyorsult emberiség” lelassult egyedeinek. A kergeségtől eltekintve, azt javasoljuk majd tanulmányunkban, hogy hazánkban is növelni kell a szürkemarha-állományt, akár az ősgyep kárára is.

3. A táj népe és a rekultivációs hipnózis

Másnap korán ébredtünk a minden igényt kiszolgáló limuzinban (a kiszállási díjból nem futotta motelre!), hisz átéreztük küldetésünk súlyát, s egyetlen értékes percet sem akartunk elmulasztani. Autónk jó ütemben haladt a lebetonozott síkságon. Igaz, néhol kerülgetni kellett a homokátfújásokat és buckákat, mégis hamarost egy település víztornyát pillantottuk meg. S nem volt délibáb. Röpke percek alatt begördültünk Homokostyánra. Elmondhatatlanul szép falu ez. Határából az „Üdvözöljük Homokostyánban!” táblát már elvitték a városi MÉH-be. Házai omladoztak, s a gazzal felvert útszéllel, csatornaparttal regényes hangulatot árasztottak. Mindenütt vadkender verte föl kertjeit. Az udvarok elé kitett lócákon öregasszonyok és bácsikák interneteztek az elvágyódás jeleként, mit sem ügyelve ránk, a hirtelen és hívatlan érkezett vendégekre. Faluhossznyi limuzinunk ajtaja az önkormányzati hivatal előtt állapodott meg. Sajnos senkit sem találtunk Homokostyánban a településvezető grémium tagjaiból, mert mindahányan elköltöztek a városba, s csak a félévenkénti testületi ülésekre látogatnak le elárult-elárvult falujukba. Így magunknak kellett megszerveznünk az estvéli falugyűlést, ahol szerettük volna megtudakolni, mi a panaszuk a helybélieknek. Mi a gond a Tájjal? Mert eddigi vizsgálódásunk alatt semmi kivetnivalót sem találtunk e téres vidékben. Úgyhogy a levelek, s Fránya bácsi szántóvető hőbörgései egyre alaptalanabb zsörtölődésnek, mi több, rémhírkeltésnek tűntek. Reggel nyolckor, midőn az előre kinyomtatott plakátokat helyeztük ki az ivó, a vegyesbolt és a templom falaira; öt hideg- és hat melegfront ütközött össze a falu fölött. Az eredmény tizenkét halott, mind az idősebb, frontérzékeny korosztályból. A hőmérséklet egyetlen óra alatt a plusz negyven és a mínusz öt fok között ingadozott. Ennek ellenére kis csapatunk fölötte jól érezte magát, főleg, miután a helyi kármentőben fölhörpintettünk egy-egy kommerszrumos kávét. Fránya tata szántóvető kávés rumot kért.

A délelőttön még kilátogattunk a határba, ahol dr. Puszta Sarolta dr. Nagy Ivánné, tájfilozófus kiselőadta, hogy a Tájnak az ég egy adta világon semmi, de semmi baja, mindössze fejlődik, s ezt az atavisztikus helybéliek, az örök elégedetlen, kékre-zöldre vert zöldek, a habókos és pityókás festők, meg a szemetelő turisták nem látják át. Sajnos megzavarta akadémiai székfoglalónak is kitűnő beszédét egy óriáshangya-csorda.

Az ízelt lábú szörnyek dinnye nagyságú fejeikkel és sarló méretű rágóikkal visszakergettek minket a limuzin oltalmába, ahol jót nevettünk az egészen, miközben odakintről éles csikorgás szűrődött az autóba, midőn kitinfegyverek karcolták-karistolták gördülő fémbunkerünk oldalát. Végre dr. Szerek Zalán, a MaTájHi elnöke, rekultivációs hipnotizőr indított, s eltaposta a kutyányira nőtt hangyákat. A több liternyi kifröccsenő hangyasav átmarta az alvázat, szétroncsolta a motort, így gyalog iparkodtunk a falu felé…

A délután unalomban telt. Távolból ugyan láttuk, hogy kivágják a Sívó községbe igyekvő utacskát szegélyező jegenyéket, s döglött fecskék is hullottak az égből szép számmal, de míg az előbbit a környék földjeit fölvásárló Világ-Beton Tröszt csendes terjeszkedésének, az utóbbit a közelben puskázgató talján vadászoknak, s nem a megbolydult természetnek tudtuk be. Ja, majd elfelejtettem! A falugyűlés előtt fél órával történhetett… Megérkeztek az aszfaltra kicsapott állatok. A lapos horpaszú tehénkék tőgyein hatalmas rákos daganatok éktelenkedtek, valószínűleg a Biliben esett atomreaktor-katasztrófa nyomaiként. Geiger-Müller számlálónk vészesen ki is lengett, mikor egy sajtárnyi reggel fejt tej fölé tartottuk. A műholdas követővel fölszerelt lovak, malacok és juhok egykedvűen poroszkáltak, kocogtak, ballagtak hazafelé, szájukban még mindig érezhették a friss kátrány ízét, amit aznap legelésztek. Kis csapatunk fölöttébb meghatódott ezen az idilli látványon, s úgy odafeledkeztünk a noéi állatsereglet vonulásán, hogy majd lekéstük a falugyűlést.

Pedig több tucat emberi roncs is összesereglett. Lucsok Jenőné zakkantnyugdíjas kezdte a panaszáradat ránk zúdítását: Mi a fészkes fenének jöttek ide? Jöttek volna akkor, mikor még lett volna értelme! Mára minden tönkrement. Székrekedésesek és röpképesek a tyúkok. Darazsaktól hasasak a felhők. Városi svábbogarak költöztek tisztaszobáinkba. A patakban habzó hipó folyik, ami, ha évente négyszer-ötször kiönt a savasesőzések miatt, teljesen kifehéríti a vidéket. Szegény öregemnek göcs nőtt a hátán a sok reménytelen gátépítéstől. A göcsbe meg beleköltözött a Táj szelleme, s minduntalan onnan sugdolózik a papának, hogyaszongya – te is tehetsz erről, nem csak a Világ-Beton Tröszt. Lucsokné sírva roskadt magába, de helyette újabb panaszárasztó állt föl, Katáng Álmos, a helyi vegyesbolt bérlője: No, ha már itt vannak, akkor járhatnának nyitott szemmel, aztán megvihetnék a hírét a városba – pusztul a Táj, pusztul a nép. Minden teljesen elhibridálódott. A szarvasmarhák összementek, a hangyák megnőttek. Hetente két-három, a határban játszadozó gyermekecskét falnak föl a vándorhangyarajok. Királynőjük leiratban szólította föl a falut, hogy havonta a tíz legszebb, kövér fiút és kislányt önként ajánljuk föl neki, mert másképp pusztító hadait idevezérli, s mindent szétrágnak, szétsavaznak. Igazán kivezérelhetnék a hadsereget, mert lassan kihal a falu. A vegyesboltban meg a tízcentis, fejlődésben lemaradt fajtársaik pusztítják a raktári készleteket. Rágóik még konzervnyitónak is kitűnők. Szörnyű állapotok vannak itt, nekem elhihetik. Több órán keresztül folyt a meghallgatás. Magam, Málna Leventéné betakarítónő, negyven oldalnyi jegyzőkönyvet készítettem, s fölöttébb szitkozódtam, hogy miért a mihaszna Fránya szántóvető jött velünk, s nem a gyros-írni képes Párt Jolán?! Mindegy. Az elhangzó hazugságok, ferdítések, vádaskodások után dr. Szerek Zalán, a MaTájHi elnöke, rekultivációs hipnotizőr kért szót, azaz némaságot. Átható tekintetével pillanatok alatt megszuggerálta az egybegyűlteket.

A révületbe esett falusiak egymás után álltak föl, s meghatóan vallottak az eladdig csak szidott Tájról. Lucsok Jenőné zakkantnyugdíjas megkövette egész bizottságunkat, hamut szórt önfejére, s „szárnyas szavakat szólt”: A Táj legtökéletesebb állapotát az elmúlt öt, sikeres évben érte el. Virágzó benzinkútjai, dús füvű szántóföldjei, és fékezett habzású tavai az idelátogatók s e helyt élők gyönyörűségére szolgálnak. A kiirtott madárcsaládok helyén csiripoló digitális hangszórók üde zöld színükkel jól belesimulnak a Tájba. Szürkére festett olajkutak bólogatnak, akár a halászó gém, s a szeméttelepek gumihumuszán szárba szökken a remény; új korunk elhozza számunkra a tökéletes létezést. Szép és példás beszéde után Katáng Álmos, a helyi vegyesbolt bérlője pattant föl, mintha parancsra tenné, s szinte lehurrogta az előtte szónoklót. Úgy látszik, rá még inkább hatottak Szerek Zalán, a MaTájHi elnöke és rekultivációs hipnotizőr jótékony agyi hullámai. Megpróbálom visszaadni a vegyesboltbérlő szinte idézhetetlen retorikáját: Ó, mennyire téved, kedves Lucsokné! Csukott szemmel jár a világban! Nincsen itt benzinkút, hipópatak – csak kacagó csermelyek, kéklő tengerszemek, melyek feneketlen, kristálymélyükbe nyelik a terjeszkedni képtelen sívó homokot. A szántókon súlyos kalászokat érlel a nap, legszívesebben mosolyogva ölelnénk magunkhoz mindahányat. Olyan madarak is ideköltöztek hozzánk, az e földi Paradicsomba, amik még soha nem költöztek sehová, de hírét vették a magyar Árkádiának, ami a költőket is tömegével vonzza… A gémek égbe tartott nyaka mind egyegy felkiáltójel: Itt érdemes, lehet és kell is létezni! A hajdanvolt szeméttelepek helyén kiskertek virulnak, s mindegyikükből ránk nevet az élet – érett uborka, spárgatök és pirospaprika alakban… A hangyák összetöpörödtek, a tehénkék kikerekedtek, s gyermekeink, a jövő zálogai, radioaktív páráktól megkímélt spenóton cseperednek. Ennél idillibb vidék, mit vidék – ORSZÁG!, nincs széles e világon. Őzek és nyulak hada kergetőzik az érintetlen réteken. Rég kihaltnak hitt madarak trilláznak a százéves tölgyfák koronáiban. Csodás egyvelegét találják itt az öngyógyításban hívő emberek a természet patikájának. Van itt zsálya, kakukkfű, csalán, macskagyökér, s még sorolhatnám a mérgezetlen kincseket. Öröm itt élni, és isteni kegyelemből lehet csak ideszületni!

Ám e pillanatban szörnyűséges, szinte leírhatatlan dolog történt. Egy hatalmasra nőtt hangyafej nyomta be az ajtót, s a rémséges rovar felrohant az emelvényre. Odébb taszította Szerek Zalánt, a MaTájHi elnökét, rekultivációs hipnotizőrt, aki lebucskázott a színészfeljárón. Az undorító féreg szembefordult a falusi publikummal. Az emberekről íziben elillant a varázs, s rettegve figyelték az ízeltlábú kissé dadogós szavait: „Kikikikirálynőnk föföföfölöttébb düdüdüdühös, memememert egyegyegyegy hehehehete nenenenem kakakakapott gyegyegyegyerek huhuhuhúst eeeezért enenenengemet bibibibízott memememeg, hohohohogy mamamamagammal vivivivigyek egyegyegyegy fifififiúcskát éééés egyegyegyegy leleleleányt.” Rövid beszéde után oda hatlábolt egy kismamával ücsörgő ikerpárhoz, gyors mozdulattal a fiút a bal, a leányt a jobb rágójára kanyarította nadrágkantárjuknál fogva, s mire eszméltek volna a jelenlévők, már el is rohant. (Eme eseményeket, jómagam, Málna Leventéné betakarítónő csak a szóbeszédek és tanúvallomások alapján rögzítettem, lévén e jelenet alatt ájultan hevertem a színpad árkában…) A falusiak azonban, nemhogy a hangya után loholtak volna, valahányan Szerek Zalán, a MaTájHi elnöke és rekultivációs hipnotizőr fejét követelték. Elképesztő, de az általunk két napon át kényeztetett Fránya tata hergelte ellenünk leginkább a helybélieket. Hogyaszongya: Ezek a városi bitangok szerkesztik íróasztal mellől a Tájat. Ezek tesznek tönkre mindent, miközben álszent módon azt hazudják, minden úgy jó, ahogy van. Persze, mert nem az ő gyerekeiket rabolják el a borjú nagyságú, megvadult hibrid hangyák. Az a csaló is, az a Szerek Zalán mindenkit megdelejez a vizenyős, tintapaca tekintetével. Le velük! A megrágalmazott Szerek Zalán, a MaTájHi elnöke és rekultivációs hipnotizőr lankadó erejével még megzabolázta a lincselni vágyó csőcseléket, s a népek szitkozódva ugyan, de szétszéledtek ínséges otthonaikba… Mi pedig gyalogosan nekivágtunk a Tájból kivezető kacskaringós útnak… (A Fránya nem jött velünk!)

4. „A Táj betakarítható…”

…Ekképp összegezte a látottakat, hallottakat Szerek Zalán, a MaTájHi elnöke, rekultivációs hipnotizőr, midőn az éj sötét leple alatt botladoztunk az aszfaltróna dudorain, amit a lázadozó vakondok, nyomorult kis jószágok, nyomakolnak ki a fejükkel. „A Táj betakarítható. Megérett a rekultivációra. A még megmaradt gémeskutak könnyűszerrel alakíthatók át az összgazdasági érdekeknek sokkal jobban megfelelő bólogató olajkutakká, a szőlőtőkék helyén, végeláthatatlan sorokban műanyag és aluüstben fortyoghat a műtrágya, amit a pinceszerekben műanyag kannákba tölthet az a munkanélküli réteg, amit a Világ-Beton Tröszt termel ki az avítt, senkit nem vonzó vidéki szakmák, mint szántás-vetés, aratás, juhászkodás, csikóskodás, állattenyésztés áldásos kiszorításával. A Táj szélén épült míniumgyárak már most is vegyes üzeműek, mi több, alkalmasak pirosabb paprika előállítására is. A folyókat, patakokat, csatornákat, szikes tavacskákat befedjük, nehogy élet fertőzze azokat. A Táj tulajdonképp már mai formájában is alkalmas a filozófiai elmélyülésre, de lakájosabbá tehető, ha az aszfalt fölé a délibáb hologramját vetítjük…”

5. A hármas út

Már pirkadt, mikor a rónára festett hármas úthoz érkeztünk, s mi tagadás, elfelejtettük, melyiken jöttünk a Tájba. Szemből hatalmas kamioncsorda hömpölygött felénk. Békésen csóválták füstkígyóikat, néha nagyot bődültek tülkeik. Sajnos meszsze elkerültek minket, úgyhogy tanácstalanul álldogáltunk a keresztútnál. Már a nap is felkelt. Piszkos narancssárga arcát reggeli párákban törölgette. Kilenc óra körül lehetett, mikor a távolban dülöngélő kis csoportozat tűnt fel. Ahogy közelebb értek, látjuk ám, négyen vannak, és hasonlatosak munkatársainkhoz, a Kívülről Szemlélő Albizottság tagjaihoz. S valóban. Legelöl dr. Akác Rezső tájmenedzser lépdelt. Még ő tartotta legjobban magát. Mögötte egymást támogatta Szundi Szabolcs, limuzinjától megfosztott soflőr és prof. Ekhó Péter, feltájkutató bérnök. Leghátul Párt Jolán gyros-és kávéíró billegett, s szentségelt tűsarkú cipellőjében. A találkozás fölött érzett mérhetetlen öröm, furcsálkodás, vállveregetés és kölcsönös mindenféle után riadtan tekintettünk végig kollégáinkon, akiket fenemód megtépázott valami. Letelepedtünk a kellemesen forrósodó, árnyéktól mentes aszfaltra. Kerekedő szemekkel és a hőségtől is táguló fülekkel hallgattuk Prof. Ekhó Péter feltájkutató bérnök horrorisztikus úti beszámolóját:

„Épp nézelődünk az elválásunkat követő délutánon, szóval épp nézelődünk befelé a Tájba… A drótkerítést még meg is nyirbáltuk kicsit, hogy ne azt a peronoszpóra színű vidéket lássuk, hanem az igazi arcát mutathassa nekünk a tájék, mikor odasomfordált hozzánk egy kutya. Mindnyájunkat megszaglászott, s borzalom, levizelt. Ahogy ott álltunk, a döbbenettől földbe gyökerezett a lábunk, de tényleg, nemcsak szólásmondásosan. Képtelenek voltunk moccanni is. Erre még több kutya érkezett. Tacskó, komondor, korcs, mit tudni még, mifélék. Egyben viszont szemlátomást megegyeztek, dühödten morogtak ránk, fogaikat csattogtatták, nyálzottak, vicsorogtak veszettül. Szóltam a többieknek, még véletlenül se nézzünk a szemükbe, mert azt kihívásnak vennék, s nekünk rontanának. Az eget kémleltük, miközben a félelemtől úgy álltunk, mint a cövek. Éreztük, amint a fölmérgesedett bestiák körbejárnak minket, szaglásznak. De nem tudták, mire vélni mozdulatlanságunkat és látszólagos közönyünket. Halálfélelmünkben, mint később megbeszéltük, a Mindenhatóhoz fohászkodtunk, hogy „mindenhasson” már a világ e pöttöm szögletére egy kevéskét, s hálából a nevét citáljuk halálunk napjáig. Tett is csodát. Az ebek ráunva arra, hogy nem történik semmi, eloldalogtak. Ahogy belevesztek a látóhatárba, megpróbáltuk átpréselni magunkat a kerítésen szabott lukon, hisz eleddigi Tájba lesdelésünk alatt biztonságosnak, magyarán lakatlannak tetszett a vidék. Már átjutott Párt Jolán gyros-és kávéíró, Szundi Szabolcs, limuzinját vesztett soflőr, dr. Akác Rezső tájmenedzser, s én következtem volna… De mily iszonytató, fönnakadtam a kerítés drótján. Zakóm széthasadt, s ekkor egy cifrát káromkodtam. Sajnos az előbb még lágyan kérlelt Isten is főszereplője lett az átkozódásnak, így nem csodálom, hogy bősz kutyái ripsz-ropsz megjelentek, s megtépázták a Tájon kívüli felemet. Mire átfurakoltam magam, több sebből véreztem. A többiek el sem tudtak látni, mert minden felszerelésünk tájidegen lett, azaz kinnmaradt. Nagyon rosszul voltam. Jó lett volna kimosni és fertőtleníteni a harapásokat, de sehol egy tó, sehol egy patak, egy forrás. Végül találtunk egy szikest, de az megrozsdált a benne rohadó ladaroncstól. Erőm elhagyott. De sehol egy fa, sehol egy bokor. Az aszfaltozógépek, a benzinkutak, mint a délibáb, a szemhatáron vibráltak, úgyhogy azoknak az árnyékában sem reménykedhettem. A zilált nap pedig a zeniten szitált. Ahogy így ballagtunk, mit ballagtunk, vonszoltuk magunkat étlen-szomjan, elénk toppant egy pöttöm manó. Azt mondta, hogy ő Egyszűnyű Kombájnnyányimonyók, s ha a kedvében járunk, segít nyomorult helyzetünkben. Kérleltük hát, de izzasztó feltételekhez kötötte jótéteményeit. Az volt a feladat, hogy csákánnyal, amit ő maga varázsolt, törjünk föl húsz négyzetméternyi aszfaltot. Másnap reggelig küszködtünk, de csak meglettünk e lágermunkával. Ekkor Egyszűnyű Kombájnnyányimonyók csettintett: s nőtt egy világmagas fa, ám az árnyéka csak akkora volt, hogy mi épphogy odakucorodhattunk. Csettintett még egyet: erre egy bő és tiszta vizű forrás bugyborgott föl a föld mélyéből. A jótét lélek harmadik csettintésére gyógyfüvek sarjadtak. Ezekből meg a szakálla egy szálából főzetet készített, bekente szétharapdált lábam, a maradékot pedig megitatta velem. S csodák csodája, hopp, meggyógyultam. Bugykosokat is kerített, mind a négyet megtöltötte hűs vízzel, s utunkra eresztett. Nem mondott semmi különöset, de mióta elváltunk, zöldben látjuk a világot. Mielőtt találkoztunk volna veletek, belekeveredtünk egy óriási viharba. A forgószél csak úgy szaggatta föl a betont és az aszfaltot. A Világ-Beton Tröszt gépeit az égbe kapta, majd elejtette, valamennyi ripityomra tört. Mi pedig a legnagyobb életveszély közepette megfogtuk egymás kezét, s körtáncot lejtettünk, mint a szédült bakfislányok. Végül feloszlottunk, mint bizottság, s elhatároztuk, lemondunk MaTájHi-s tisztségeinkről is. De gondoltunk, lévén, visszaút nem adatik, megkeresünk titeket, hogy megosszuk az örömhírt…

Itt azonban megszakadt prof. Ekhó Péter feltájkutató bérnök lassan-lassan térítésbe átcsapó beszámolója, mert a három útról szinte egyszerre ért hozzánk három alak. Először a bal felől jött szólott:

– Nem Vörösmarty küldött (költő vagyok bár én is), hanem önnön lelkiismeretem. Csak a tollammal harcolhatok a Tájért, amit ti elárultatok. Elhoztam egy Tájeposz első két sorát, az lesz a feladatotok, addig sem ártotok senkinek és semminek, hogy írtok hozzá még húszezer sort fejenként. Aztán lemásoljátok egy nagy tekercsre, aranyládikába rakjátok, és elássátok a Táj kellős közepén magatokkal együtt. Íme, így hangzik a „népdalküszöb”:

Megzabolázta a kópé ember ősi vidékét.
És mi maradt ott? Hűlt helye csak! Megaszott, kizsarolt Föld!

Mikor befejezte, elmállott a jelenés, s a középútról előlépett egy turista:

– A Világmindenség turistája vagyok. A nevem lehetne Zsír Balázs is, ha azt nem találták volna már ki G. és N. urak, a senki által nem ismert pikareszkszerzők. Csak azért ballagtam erre, mert hallottam, nagy gond van a Tájjal. Annyit mondok, az álszentség, a kenetes szólamok elpusztítanak minden teremtett világot. Amerre megfordultam, az embereknél csak bölcsebb lényekkel találkoztam, olyanokkal, akik óvták, amibe beleszülettek.
De ti?! Fúj, megyek is tovább. Azzal fölmozgólépcsőzött a levegőégbe…

Jobbról egy zöld emberke szökkent elő:

– He-he, milyen gusztusos kis bolygó ez a tiétek. A miénket, ami hasonlatos volt ehhez, elrontották a tervezőink. A gyönyörű betonsíkságok helyén gusztustalan vadonok nőttek. A megszilárdult aszfaltfolyók helyén víz gyöngyözik. A fekete és a szürke életzöldre váltott. Hányinger az egész! Mondom néktek, ti aztán tudjátok, hogyan kell élni! Szerintem cseréljünk planétát. Biztosan boldogabbak lennétek a mi naprendszerünkben – pillogott fondorlatosan a „zöldség”… Majd illa berek, nádak, erek – eltűnt.

Eddig a jegyzőkönyv, amit Málna Leventéné betakarítónő és funkcionális írástudó vezetett alapos gondossággal… Még annyit tehetünk hozzá e sajnálatos esethez, mármint a hirtelen jött Tájhibához s a körülötte kialakult hercehurcához, hogy a MaTájHi emberei, nevezetesen Szerek Zalán, Málna Leventéné, Puszta Sarolta, Párt Jolán, Szundi Szabolcs, Ekhó Péter és Akác Rezső kigyógyulván a napszúrásból – önként lemondtak hivatalukról, s egyiket, másikat, hol mindahányat egyszerre (mivel összeláncolták magukat) többször letartóztatták a Világ-Beton Tröszt elleni kék-zöld tüntetéseken…

– Jelen pillanatban a Föld kétharmadát már aszfalt borítja, de pihenésre nincs ok, mert a mű még nem tökéletes – nyitotta meg a tröszt 234. értekezletét Sivár Sóvár, a (rádiójátékból is ismert) nagy világvarázsló. Az utcán pedig suhogtak a gumibotok…