Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


No! Jé! (1994)

NO! JÉ! AVAGY EGY MAI, MAGYAR MERÉNY, KISREGÉNY
ÚJ BEKEZDÉS KÖNYVEK, 1994, MISKOLC

no--je-.jpg

 

 

 

 

 

 

 

Érdekesség:

A kisregényt huszonegy évesen kezdtem írni egy szerelmi csalódás hatására az Őrségben, nevezetesen Nagyrákoson, ahová egy őszre halasztott irodalmi kollokvium miatt számos lexikonnal málházva érkeztem. Mondanom sem kell, egy szót sem tanultam, ellenben nekiláttam a könyvnek… Több pesti kiadóba elküldtem. Kaptam jót s rosszat, no meg sületlen válaszokat (akkoriban nagynak számító nevektől), mígnem Miskolcon letette mellette a garast Vass Tibor… Méltatói között volt Bohár András és Horpácsi Sándor…

 

A TELJES SZÖVEG ALÁBB ELOLVASHATÓ:
 

I. rész
II. rész
III. rész
IV. rész
V. rész
 


No! Jé! Avagy egy mai, magyar merény

(Kisregény,1994)


Hogy a világot megváltsam írásaimmal, erről lemondtam. 
Attól félek, hogy halálommal váltsam meg írásaimat. Hogy halálomat szembe röhögjem, ettől megváltottam magam, mikor a céltalanságról írtam regényt. 


I.

...Amelyben nem történik semmi, csak az álom-szőttesbe belekeveredik néhány valóságelem...


A lepke röptében halt meg ezen a délelőttön.

Távol, a semmitmondó kékségben, hegyfelhők vonulatai között gyűlt ezer mellékéből együvé a mindentfölzabáló, tavasztól dagadt folyó. Hogy kitörve a meredélyek szomorú-mohos sorfalából – elnyelje a falut, templomát, tanácsházát, óvodáját, kocsmáját, lakodalmát, temetőjét.. S ahol eddig mise szólt, ott harcsák kerengenek majd a harang körül, hol lakodalmat ültek, onnét részegek sodródnak tova, hol a lelkek zsibongtak éjjelente, ott még nagyobb csönd lészen, és hínárok hajladoznak a zilált hantokon...

A temető vakondjai megfúlnak, s örömest pusztulnak ekképp, hisz gyász-szín testük minduntalan kemény falakba ütközött.

A lakodalom a temető felé hömpölyög. És a sírokra alá-alászáll néhány víztől nehezült főkötő, néhány zsírmocskos tányér, néhány elhaló jókívánság. S a feleség ott úszik a síkvidék valamely vendégváró homokpartja felé…

A lepke előző este halt meg… Mint később helyesbített a hírszolgálat kissé zavart tudósítója. A lepkét meglepte a hirtelen világos. Ahogy kikanyarodott a kamra mögül. Csak a nagy, vörös, izzó fénytengert látta. Közelgett. (Nem menekült sehonnan! S hogy a napba repüljön, arról régen lemondott!) Száguldott. Valami meleg fényesség. Valami forró fényesség. Szárnya megperzselődött. Zuhant. Lángolt. Ott halt. Ez méretett ki. A parázsló fatönk ásított. Tűzteste lüktetett. Emésztett. Lepkelélek. Suhant. Hideg csöppek hulltak alá. Egyre sűrűbben. Előlegként. Meghalt a tűz is. A tűznézők levizelték és lefeküdtek aludni. Nem sírt senki. Senkiért. Így fest a javított híradás. Elnézés kérések közepette beolvasva…

Reggel korán keltek. Hideg vizet locskoltak arcukra. Köptek. Csizmát húztak. Elsiettek. Valahol a távolban zúgott, morajlott valami. Vízesések mormognak hasonlóképp, miközben vízhegyeiket a mélybe taszítják. Fontos dolguk volt. A bosszú. Az öregasszony házánál megálltak. Egyikük téglát ragadott. Beverte az ablakot. Elsiettek. Ketten is látták. De ezekhez senki sem mert szólni.

- A kurvája! Legközelebb a nyakát tekerem ki!
- Mocskos némber! Mért nem rúgtad le szombaton a piacon?
- Megkapja még!

A kis ház egyetlen, szűkre vágott ablaka alatt szilánkok csillogtak. A fény kissé elcsodálkozott, hogy útját semmi sem gátolja a kamrának is kicsi, dohszagú szobába. Nem kellett megtörnie a fájdalmasan hűs üvegen. Küzdelem nélkül áramlott be. Pormilliók vonták fényhomályba a parányi lukat. Akár a reggeli naptól áttetsző köd. Az öregasszony a határban feküdt. Kibomlott kendővel, testén két kapavágással.

Mária negyven éve került ide. Mikor férjurával átkocsizott a szomszéd faluból. Költöztek. Életének nagy utazása volt ez. A leghosszabb. Fiatalon elérte a végcélt. Megült itt. Megkötött. Elégedett volt a bolttal, a pappal, a hűs-árnyas temetőkerttel. De férjével és annak rokonaival: nem… Akkoriban szép volt. Imádta, ha a férfiak megfordultak utána. Szerette, ha nézték.. Ezért úgy rendezte életét; ne csak a bűzös baromfiak ház körüli zsivajában és nyüzsgésében temetkezzék el, hanem ott legyen, ahol a férfi-népek…

Férje a leggazdagabb család, legidősebb fia volt a faluban. Mária lelkére kötötte: „Te ne dolgozzál mást, mint, ami a ház táján szükséges! Ne járj a mezőre kévét kötözni! Sem kapálni! Sem ételt cígölni az aratóknak! Ne menj sehová! Légy szép! Légy a díszem vasárnaponként, mikor beléd karolva a templomba megyek!” 

Ám férjura az erdőnek ment. Hogy miért? Titok. Mária fölszabadult. A verések, miket Jánostól esténként kapott, elmaradtak. (Naponta megfordult valaki Mária után. Sőt! Némely merészebb népek még füttyentettek is! Mi több! Csettintettek, leginkább a bor– és pálinkaíz, mintsem a csók édes változatainak fölismerésére kifinomult nyelvükkel. János gazdag lévén, mindenkire számíthatott. S jöttek is a színezett hírekkel. Mária: így-úgy…) De Jánossal porladt a rettegés is. A család gyűlölködött. Addig-addig, míg megmentett jussából az özvegy – harminc évesen és gyönyörűen – vett egy viskót a falu határához közel. Önálló életet kezdett. Kurva lett. Nem verték. Csak néha a részeg, borostás idénymunkások, ha nem vállalta föl őket egy aktus erejéig. János-kori kicsapongásai, ha voltak, hivatássá nemesültek. Mindenkit szeretett. A boltost, így a boltot is. A papot, így az Istent is. Beavatott szüzeket. Újraélesztett aggokat. Fölállította napirendjét. Tízkor kelt. Tizenegykor vásárolt. Egykor ebéd-reggelizett. Majd olvasott. Vagy sétált. Sosem a faluban, hanem a határban. Ha sétái közben kérték, mindig nemet mondott. Négytől rendelt tízig. Az utolsó vendég nála alhatott. Zaklatott álmaiért busásan fizették. Szerették és utálták a faluban. De hát ki az, akit csak szeretnek? Vagy csak utálnak? Aztán beleráncosodott a munkába. S itt a válasz! A vén kurvát mindenki gyűlöli. Megveti. Leköpi. Az is, aki naponta kutatta föl a csalitot. Aki naponta hűsölt hajfodrai között. Aki naponta égette száját a lotyó álkéjtől remegő ajkán. A dolog maradt öreg kurvaságára. A robot. Kis földjét túrta szakadatlan. Oda-vissza. Kései vezeklés. Egyedül maradt a viskóban. Egyedül a földjén. Egyedül a földön. S egyedül föl-föltörő kislányi vágyaival: bálok, szép ruhák, hercegek, fehér lovak. S egyedül a kéj tűnő álmaival. Isten a seggét mutatta felé. Vagy ő nem jutott, juthatott följebb? Mindegy! Istene is elhagyta. Lehet, már régebben. Ám most lett kínzó hiánnyá, mikor a gyönyör „öt-hatszor egy nap”-i kapszulái elfogytak. Megromlott a nő. S egy hatvanéves, romlott nő, az fölöttébb büdös. Fél faluval magában. Útban Isten ágyékától Lucifer öleléséig. 

Röptében halt meg a lepke.
Több lepke halt meg röptében.

Gondtalanul szállongtak a duzzasztómű alatti folyószakasz fölött. Néha egyet-egyet megebédeltek a környékbeli madarak. E malőrt feledve boldogok lehettek a lepkék. Sárgák, barnák, szépek, csúnyák, ügyesek, ügyetlenebbek. Olyan emberi kavalkád volt ez… Leszaggatta a hegy fadíszeit, lerángatta földruháját. Sodort mindent. Állatot, növényt, favágót, turistabakancsot, aranyat, erdei lakot, remetét, börtönszökevényt, ősembercsontot: a hegy bélsarát. Hogy aztán kihányja a síkra, s bűzös-bűnös terhétől szabadultan dúljon – kilépve „szelíd folyó” mítoszából. Tudta, egyetlen akadály állhat elébe: a Gát. Ám szűzhártyaként szakította szét, s dobta betontömbjeit szerte, zúzva halálra megannyi égi-földi, gyanútlan, törékenynek, hibásnak teremtett kreációt. Hegynyi vízfal zúdult ki a szirtek közül. Oly erővel, s magából millió irányba köpve annyi gyilkos csapást, hogy a lepkék, a lepkék megebédelői, meg minden röpdöső eltévelyedett (egy sportrepülő is) ott pusztult. Farönkök vágódtak ki a vízmeredélyből, mint nyílvesszők. S végeiken máris ott díszlett egynéhány összelapult madár. Egy-egy lepkelenyomat. Egy pilótafej. S e húsz-harminc méteres nyílvesszők sebesen csapódtak a vízbe, hogy pillanatok alatt elnyelje, beborítsa testüket a rémisztő áradat. S az örvények följebb és följebb vetették a hegy nyilait. Az áradat kilőtte őket megint. Hogy záporukkal jelezze közeledtét…

A kisfiú és a kislány tíz óra tíz perckor érték utol a pillangót a határszéli jegenyesor villámsújtotta fájánál. Gyönyörű pillangó volt! Vörös szárnyakkal. Kék foltokkal. Ragyogó, zöld csillámokkal. Hatalmas szárnyakkal! Ült egy virágon. Egy bármilyen, tavaszi virágon. Bár, inkább sárgán. A kisfiú és a kislány nem ismerték a virágokat. A város falai közül egyszer-kétszer kijőve nem is ismerhették. Lakodalomban voltak itt. Egy háromnapos, sok kajás, sok piás lakodalmon. Ahol a menyasszonyt több illetéktelen fölpróbálta. Ők aludtak éjjel. De most, hogy a másnapos hortyogások, hányások, böfögések és hascsikarások kedélyes szimfóniája fölverte kettejüket, kimenekültek ebből a förtelemből. A kislány hálóingben. A kisfiú egy bő, orrba lógó kalapban, mit a bepókhálósodott és hanyatt dőlt nagybőgős fejéről szakajtott. Ezt a kalapot dobta a pillangóra. És sikerült! Rab lett a pompás rovar. A kisfiú és a kislány odaugrottak. Nevettek. A zaj egyre nőtt. Kidűlt az első jegenyefa. A második. Sorban mind. Köpte nyilait az ár. Hullottak a fák. Tűnt az út. A kisfiú és a kislány egyszerre kapták el, tekintetüket a kalapról, amit épp megbillenteni készültek, hogy zsákmányukat birtokolhassák. (Odaadjuk édesapádnak! Dísze lesz a rovargyűjteményének! Fölszúrja tűvel, miután elaltatta. Odatűzi a többi mellé. A dobozba. S a vitrinbe teszi a csukott dobozt…) Meredten néztek. Szótlanul. Lépést se téve. Hörgő vízfal közelgett. Fatörzseket lövellt. Hol egy emberi hullát, hol egy letépett medvefejet, hol egy autókarosszériát, hol téglákat hányt ki magából. Egy nyúl futott az úton. A sokadik szökellésnél neheze lett. Földre nyomta egy ádáz erő. Lába négyfelé meredt. Koponyája hasadt. Szeme repedve folyt. Sírni sem bírt. A kisfiú és a kislány sem sírt. Csöndben váltak eggyé azzal, amiről nem tudták, mi valójában. Velük együtt tűnt el a villámsújtotta fa, a kalap, a pillangó. Meg más rovarok és növények. S egyéb pillanatnak élő jelentéktelenségek…

A költő épp tartott valahonnan valahová. Három alaposan átküzdött nap után. Mibe belefért két lerészegedés. Két kijózanodás. Egy félig megkefélt nő, és annak szitkai. Valamint tizenegy sor műalkotás, javításokkal együtt. Borostás volt. Borszagú. De kezdte jól érezni magát. Évente egyszer fölpróbálta a vidéki élet minden gyönyörűségét. Vasvillázott villanásnyit… Mert úgy indult el körúti lakásából, hogy idén kemény, testi munkát végez. Ám pár mozdulat után lerogyott. S innentől minden olyan, mint a nagyvárosi megszokásban!) Egy ötlet világosodott meg benne jártában-józanodtában. Egy rövid novella zárlatának szánta…

- Ez a te szöveged?
- Hát persze! – szólt az irodalmi triász első tagja. Első, mivel még nem nőtt föl hozzá hasonlatos másik kettő.

Pont. A mű befejezése. Egyetlen novellájának befejezése. Egyetlen befejezett műve. Egyetlen műnek nevezhető írása. Kezdett elkeseredni. Egy fröccsre gondolt. Mikor hirtelen…

Ahh! Mániás-depresszív költők! Végetek!

Szólt az áradat. És nyelt egyet…

Idősebb Ignác István kinégykézlábolt a konyhából az öregedő diófa alá. Majd porba hullt. Kutyája lelkesen nyalogatta. Hasztalan. Az asszonyok, már akik megkockáztattak egy fölkelést, a kútnál mosogattak és mostak összeokádott, sáros, füves, vörösbor-plecsnis fehér ingeket, öltönynadrágokat. A nagybőgős fejéhez kapott. Káromkodott egy míveset. S elernyedt. Mindenütt félholt emberek fetrengtek. A nők nagy gonddal tipegtek az ájult lakodalmazók között. Fájt körülnézni. A kert macskái a fákra menekültek. A kisgyerekeket a legbelső szobában torlaszolták el. Mint egy korhatáros film megtiltása esetén. A televízió sugárzott. Csak a képernyőre száradt csokoládétorta zavart. A földön, a benti és az udvari asztalok körül egyaránt harmadába, felébe tört poharak. Szilánkok millió darabjai. Vörösboros hányások. Miket a mulatozók az előző három est folyamán, ültükben félig hátra fordulva, váll fölött, ívelt lövelléssel küldtek a mélybe, elhelyezendő a fű zöldjén. A fű kirohadt. Az emésztő megáradt. Bár a matériától terhes népek gyakran félúton a kulturált megkönnyebbülés lehetősége felé már kiélvezték a hányás ezer-változatú, ám leginkább kesernyés-büdös ízét, a beszarás infantilis kéjét, s a kisdolgok alsónadrágot melengető kirohanását. Mégis kibuggyant a pöce. Egynémely körülötte alvót lágy-langy mocsarával takarva, további mély álmot küldött reájuk. Borús idő lett, mert a Nap meglátva e hitvány látványt, a horizonton ólálkodó felhőket szégyen-vörös arca elé kapta. Eleredt az eső. A tüsténkedő asszonyok a tornácra futottak. A sárban heverő részegek jobb oldalukról a balra fordultak. Vagy fordítva. Illetve orral a sárba. A józanabbak arccal az égnek. Az eső mindent összemosott. Kevert. Merészebben, mint a legelvakultabb alkimista. Ám itt arany helyett trágya készült… A menyasszony idegen férfi ölében ébredt. A férjet, ifjabb Ignác Istvánt, előző este elszállították a mentők az alkoholmérgezés biztos tüneteivel. Ugyanis versenyt ivott a költővel. S a virtus nem segített a városi kocsmákban és bulikon fölcseperedett ficsúr ellen.

Ideje ideérnie  az  áradatnak –  gondolta az isteni félsegg. E gyülekezetnek, a bűnös, féregrágta falunak ezt a profán arcát mutatta a Mindenható. (Egyszersmind kihasználva, hogy antropomorf!) Ezen isteni ábrázat a papon is meglátszott. Ki nem a pulpitusról prédikált (a boros-vizes közmondás szerint) e pillanatban, hanem beszédet mondott Károly Amália, hetvenhét éves, falusi hírgyártónő sírja fölött. Többen sírtak a három jelenlévő közül. (A szó elszáll,  vele száll a hírnév is!) Miután a lakodalom fölvizeződött, mint a csapolt sör… [Igaz, a csapolt sör esetében a passzív alak nem létjogosult!] Szóval… A lakodalom elúszta után, egynéhány ház elnyelése végeztével a zuhatag elérte a temetőkertet. Elérte. És belerágott a sírokba. Kutatott az urnákban és a kriptákban. Szaggatta föl a múltat. Alábújt a vakondok járataiba. De Pálpuszta Rezső sírjánál megtorpant kissé. Pálpuszta gátőr volt. Kevéssel a történések előtt. A medrétől szabadult folyó e név láttán hezitált egy csöppnyit. Pálpuszta nevét volt ideje és módja megjegyezni. Hisz a környék csikóhajú lurkói gyakran kiabálták ki a part mentén. Mindenféle rigmusba foglalva. Imígyen is:

PÁLPUSZTA! FEJE ÜRES KÁPOSZTA! BÜDÖS, MINT A PÁLPUSZTAI!
MARIHO’ JÁR HÁLLANI, LANI, LANI, LANI…

Visszhangzott percekig. A folyó ősi ellenfelét tisztelte a sajtszagú gátőrben. Könnyezett hát. S a pap Ámen zárszavára bezabálta a temetőt. Az egyik kereszten derékba tört őzbak akadt fönn. A másikon egy kübli a fülével. A harmadikra fölfeszült a pap. Az áradással két szög is érkezett. Elegendő erővel ahhoz, hogy pap úr csuklóját átfúrva, égő stigmákat ejtve, odaszögezze a fakereszthez. Majd a keresztet az őrült erő, kiszakítva a földből, magával rántotta a hömpölygés tetejébe. S a pap, háttal a vízhegynek, arccal a zuhogó esőnek úszott tova. Dörgött. Villámlott. A furcsa bárka a templom fölé ért. Ahol is az örvény hirtelen elkapta, s megforgatta a keresztet. Majd papostul a mélybe rántotta. Kereszt és utasa a templomlépcsőig süllyedt. Fölfelé szálltukban fönnakadtak a díszes kapubélletben. A kereszt, szárával az égnek állapodott meg. Mi a papnak fejjel lefelét jelentett. Félig roncsolt arcához úszott egypár kíváncsi ragadozó. Talán belekóstolnak a húscafatokba, ha nem ekkor vág a vízbe a mennykő. Mitől döglött halak tucatjai vetődtek a felszínre. Odahagyva a torz papi ábrázatot. Átadva egyszersmind az algák mindent-megülő tömkelegének.

Tíz óra tizenkét perckor a bősz, s egyre csak bőszülő, földagadt képű folyó bekopogott a kocsma ablakán. Ahol kilenctől már négyen úgy berúgtak, hogy arcukat az asztallapba fúrva felejtették elszart életüket. A kocsmáros ajtót nyitott. Kiszolgálta az új vendéget, aki fölhajtott kétszáz liter sört. Száz liter bort. Harminc liter rövidet. Evett hozzá húsz kiló virslit. Mustárral. Kenyérrel. Négy tökrészeget. Egy félholtat. Egy kólázót. Egy házimacskát. Összetörte a berendezést. Megfojtotta a kocsmárost. S fizetés nélkül távozott a hátsó, udvari kijáraton…

 

II.
…Amelyben a tragédia egy belső (elválasztású) monológ kapcsán erősödik föl; valamint az Omnipotens Elbeszélő hanyatló lelkekben turkál; s jelen lehetnek, többek között, egy manifesztum papírra vetésénél. Ajánlom utóbbit hermeneutikusoknak...


Szombat reggel volt már két napja.

Valami összekeveredett a fejében. Fésületlenül feküdt a földön. Az ágyig reggel bír csak eljutni dupla szombatokon. Az ágy vetetlen. A falióra kifolyt elemmel szabotál. Megmozdul álmosan. Kúszik az ágy felé. Elkapja a fekhely lábát. Húzza magát egyre följebb. Gyötrődik. Cipőjével fölgyűri a szőnyeget. A padlóváza új alakot ölt. Leginkább törmelék, kisöpörni való szemét. István káromkodik, miközben vonszolja másnapos testét az ágy magasan fekvő fennsíkjára. Az ágyláb kitörik. Az ágy összedűl. Ráhanyatlik. Éktelen zaj. Szitok. Horkolás. Kicsavartan. És kifacsarva…

Honnan jött, cél nem volt, mi marasztalná. Hová jött, hasztalan remények sugalltak célt. E város a lelkek gettója. Elképzelni? Férfiait? Nőit? Stúdiumait? És fele arányban vizezett sörű mulatóit? Ez mind kevés! Látni kell! Érezni! Az öntudatlan lemmingzajgást. Az egymáshoz simulók (tömeg) közönyét. A nők festékbe menekült arcát. A koldus reménytelen alázatát. Az ingyenkonyha előtt suhanó Volvót. A késelő cigányt. S a muzsikusabb félét. A villamost, ami késik, mert nem is jár. Az éjszakai buszok kimerevült arcú hőseit. A hideg, olajban ázott sült krumpli ízét. A sört nyolcvanért. A mulatók faláról csöpögő emberi kipárolgást. A k(á)oszt. A pusztuló egyetemek pusztuló agyú kitartóit. A kocsmában átvészelt szemináriumokat. A söntéstanszékeket. A művészet álságát. A befogadók büszkén dagadó halántékát, hogy aranyeresre ülve seggüket értelmet fabrikáltak az elébük vetett műhöz. Sznobforgatag. Kitörhetetlen falak. Lélek-test-szoba-ház-kerület-városhatár. Bilincs. De elfutni előle? Nincs mód. Vagy erő. Ki belesüppedt, merül. S derékig a szarban perel a Teremtő irányába,  merthogy a Teremtő is elhivatalosodott, hogy mi végre a harminc-negyven év süllyedés, a börtönévek! Reménye hónap alatt foszlott széjjel. Szerzett barátai bevezették a „nagyvilági” élet rejtelmeibe. Csapszékek. Sírva-vigad-a-magyar-előadások. Hajnali részegségek gondolat híján. Et cetera… Elindult az estébe albérletéből, mit nevelőapja fizetett egy másik városból postázva a havi összegeket… Majd visszatért. Közben agysejtek tízezreit pusztította el. Bejárta megszokott, kitapasztalt városi ösvényeit. Átszlalomozott a kurvák és stricik utcalevegőt pazarló tömkelegén. Kognitív-térképét berúgtában is tehetséggel „forgatva”. Illúziók nélkül baktatott, dülöngélt útjain. Az ismert arcokat nézve. Kerülve. Az ismert fáknál, kapualjakban könnyítve sörterhén… Jelentéktelen volt az ugyanolyanok tömkelegében! 

szépek vagytok nagyon csak ne büfögnétek az arcomba az meg hogy néz ki az a pöttyös sálja meg a szakadt farmerja na ne lökdöss én is sorban állok egy dréhert légyszi már nyolcvan na mindegy le kéne ülni már cigim sincs egy szofit is kérnék mért nem állok a sor végére már végigálltam jó köszi ott egy hely üljek a csaj mellé jó mellei vannak biztos leszbikus vagy kosaras mint múltkor annak a barátnője is jó volt szabad igen köszi ennyi marhát tolonganak szórakoznak csak kinyitnák már a pincét ott tágasabb koncert lesz megint péntek van vagy szombat megkérdem ettől á inkább csöndben maradok engem vagy kiröhögnek vagy hülyének néznek na ez is ideült de legalább rondább mint én mi ez a zene azok ott majd behalnak hülyék ilyen helyen nem kell a hangszóróhoz ülni jók azok a képek zűrösek mint a lelkem most előveszem a személyim kotorászok benne kicsit valamit kell csinálni nem bámulhatok örökké ebbe a kurva füstbe ilyen bambán szóljak ehhez a tyúkhoz á úgyis van valakije csak lebőgnék pár mondat után már az ágyra meg a baszásra gondolnék megint megszívnám kiürült az üveg vedelsz mint az állat most kettőt veszek foglalnád a helyet köszi csak szóltam hozzá fene itt egyre többen vannak ezek mind vedelnek két sört légyszi igen dréhert meg egy pogácsát is már a székhez se férek oda jó ez a lotyó kicsit hozzányomom magam ezzel szeretkezni idenéz bíztató de nem szólok csak ennyit bocs legalább van helyem söröm cigim zenét hallgatok bölcsen szemlélődök ez kell nekem ez nem fog hozzám szólni a férfinak kell nyomulni mért nem vagyok nő átműttetem magam miniszoknya gyönyörű seggek fekete harisnya szűk blúz sötétkék valami mélyvörös rúzs ében haj hosszú szempillák szeressetek azért vagyok kinézet két-három ilyen helyen elsüthető téma a többi szexis csacsogás magam pillanatok alatti kiárusítása gondtalanság minden este egy pacák egy nagy értem remegő hímtag ez már rejtett buziság kinyitották a pincét özönlenek lefelé tizenegy óra mingyá koncert megyek buli lesz sör a kabátzsebbe cigi szájba lavírozás a lépcsőn bocs elnézést állj már odébb baszd meg hű az a ribanc na itt megállok stírölöm picit idepillog a kis kurva arrébb sodornak mocskok de jó illata van ennek a tyúknak csá te itt ja a bulira majd pogózunk ha eláztunk na ez is idebuhant csapodár disznó szállj ki a vesémből köszi még csak most állnak be mikor lesz itt koncert fűszag van ki kéne próbálni esküsznek rá nem hánysz nem vagy másnapos kerül a brutalitás csak képek vannak ide leülök köszi a helyet téged ismerlek nem ismerlek a te bajod mit vesztesz már izzad a fal pedig tánc sincs tört egy pohár hibaszdmeg csókolódzik két nő az tök jó csóka ismerem mi ez a zene súlyos az biztos élő zenét nékünk á a gitáros még iszik vodka csak találd meg a húrokat akkor jó lesz nekem na összekürtölték a zenekart fölálltak rám lépett ez a marha buli van na még egy sört vagy bort sört megint ő a pultos ismer törzsvendég voltam sokáig sose adtam neki borravalót most se kap ad más köszi zene szól a banda na buhanjunk előre micsoda picsák főleg az avval az indiánnal mindenkinek akad aki kinyitja a száját mindenkinek a kurva életbe tánc van ritmus pogó ivás bagó pózok kavargás az jól táncol vége félidő leizzadtam le kéne venni ezt a rohadt kabátot hol egy sör sorba megint sorba előre is engedhetnének ezek a senkik mitugrászok kurva anyátok mit jah sört dréhert kettőt oké köszi folytathatnák mit keresek itt ki vár itt rám kinek kell egy magamfajta egy ilyen bárgyú tetű legalább szólnék az a pina is néz ugass már pofázz hozzá zenéről irodalomról életről hadd kábuljon te se tudod mi az élet kussolj inkább igyál csupa fal lettem hányingerem van agyi és gyomortáji kimegyek itt átfúrni magam köszi légyszi bocsi elnézést baszd föl magad te te szemét csak így magamban hős pedig le kell pofozni az ilyet hahh fönn vagyok tíz méter és fél óra a kijárat egy kilépőt kérek köszi levegőt hol egy bozót kiteszem a lelkem itt mindenütt vannak buta parasztok néznek oda a kapualjba böahh brr böhh khh ez a rohadt csuklás nem nem adok cigit már nekem sincs hogy a pofámból lóg mit ugatsz te strici te nulla nesze ez kell itt a belépő ezt levertem én barom majd összeszedi a többieket aztán kinyuvasztanak öljenek meg na gyerünk bocs nem láttam ne haragudj kifizessem ne oké helá az meg mit néz az a félagyú félhajú ökör lépcső a kurva életbe leestem senki föl nem ezek rámlépnek emberek ezek hé ott az a csaj közelít fölsegít köszi megyek pogózni nem jössz elhagytam én állat pedig kedvesen mosolygott fölsegített meleg volt a keze és unikumos a lehelete biztos becsiccsentett föl lehetett volna csípni mit kavarog itt ez a sok hülye visszamegyek hozzá érzem ő az engedjetek most mit lökdösöl ez lekevert egyet lóbaszó állat jó bocsi szori most mi van futás innen ott a nő ez nem az ez ortopéd az se volt szép csak tetszett nagyon hol van biztos fölment vécére szarik a kis ebadta rám megvárom itt a kanyarban és ha hazament engedj föl légyszi sürgős igen sürgős sok nulla barom ha tudnák mit tudnának hát hogy nő után újra fönn hát ez nincs sehol ott a pult mögött az emeleten sehol kimehetett levegőzni vagy haza vagy lehúzta magát mondom bestia kimegyek kilépőt kérek köszi itt sincs mi lesz mi a fasz lesz megint egyedül a nyikorgó lábú ágyamon hazamegyek nem tülekszem tovább minek szarnak rám meg hátha erre ment abba a másik leprába kicsempésztem a sörömet ügyes igyunk pfúj kijön hányok kurva sör jól szétrobbant mennyi nő áll itt szukahad ezek közt sincs haza elég mocskok szarok emberek megdögleni a részeg állat igazi alkoholista hogy piám bélásom tüzem csak egy kókadt farkam van tudd meg az a lotyó meg állítsad a bitófát ne az én faszom hallgatódzol te köcsög ringyó te bunkó na futás jön a strigója nagy darab egy állat az egész környék egy kibaszott strici-szövetség söpredék megint egy lotyó megint ott buliznak hungária rég buliztam bassza meg bassza ki bassza szét ez a retkes világ önmagát a tuskó embereivel együtt huggyoznom kell ez jó hely de édes cica lehuggyozlak vigyázz az ott felém jön az rendőr basszus futás csurog még mosógép ebben az országban huggyozni sem lehet jól van ez nem fut lehet hogy buszsofőr volt nem látok jól a nőkkel is ez a baj nem látom a szemüket szemüveg azt nem az rondít már itt vagyok na veszek egy krémsajtot befalom otthon a tegnap lopott kiflivel nincs krémsajt így is jó megint beszart a zár nyílj már ki te szemét ideje persze fölvitték a picsába a liftet reggeledik jön a lift összehányták idióták maguk alá is odaszarnak na végre itthon hú de rosszul vagyok ágy ágy áááágy rohadjatok meg sze me teee e k


Júlia, édes!

Mikorra kézhez veszed ezt a levelet, ne riadj, nem mintakönyvi, megérek a szerelmedre. Eddig bálványt imádtam, mostantól női rezdülések látót kívánó egészét.

Nem feledhetem a végenincsnek tűnő hetet a hegyek lábánál, a faluban… Gyermekségünk csalogató emlékei közepette. Csodás volt minden önzetlen perc, melyet nyújtottál. Nevetségesen hajbókoltam isteninek hitt magasságod előtt. Virágokat hordtam eléd. Égre tekintve imádkoztam érted, s önnön szerencsémért. Pedig Te a földön voltál. S nemcsak a coitusok testmeleg mámorában, hanem minden percben, minden szavadban, minden pillantásodban. Istennővé akartalak avatni, ám erre nem vágytál. Vakságom hozott hidegséget kettőnk öröknek tűnő szerelmébe. Próbáltál gyakorta eszemre téríteni. Feddtél. Figyelmeztettél lelkem túlhevült magasztalásvágya miatt. Hiába! 

Bocsáss meg! Gyere vissza hozzám! Élvezni szerelmünk nagyszerűségét! A pályaudvaron várlak. Kedden este hat órától. Hozzád egyszerűsödött érzelmeim tüze. Méltónak érzem immár magam szerelmedre! 

Kedves, gyere el, gyere, mert szörnyű fellegek tolulnak szebbnek álmodott egemre, ha nem! 

... május 15.     István


István!

Eljátszottál! Nincs folytatás! A folyamat megszakadt. Akár, ha folyó törik meg ember emelte gáton, s már nem ugyanaz, mint szilaj, vad, fesztelen futásában. Ekképp szerelmünk újrahívása is merő álmodozás. Valami eljövendő, ismeretlen rossz előhírnöke lenne!

Gyűlölet és szerelem heve dúlt bennem irántad. Gyűlöltelek piedesztálra emelt félistennőként. Szerettelek szerelmed pillanatnyi józanságában. Utóbbi rövidke, de őrjítő, tűnő percei néha fölülkerekedtek a bennem általad szított, feledni vágyott gyűlöleten.

István! Nem mehetek. Bár csókod bőrömön ég… Éjjelente ábrándozok, s óhajtom férfiasságod minden nagyszerű megnyilvánulását. Ám elég a képzelet. Látni, tapintani, simogatni nem bírnálak ismét. Szívem nagyobbik része szeret! Ha találkoznánk, gyilkosan gyűlölne! S szép sóvárgást kívánok inkább, mint lelombozó valót!

május 20.                               Júlia


Júlia, gyilkos!

Júlia, gyilkos! 
Fedetlen keblű, halálba szólító Siva…
Ölj meg!
Szerelmem hevéből szítsd
felleget nyaldosó máglyatüzem!

Júlia, pusztíts!
Hogy gyilkosként vezekelj
emléksivatagom tikkasztó viharában!

május 27.                                         István


A Lenin– és Tanács körutak közé feszítve nyújtózik a Majakovszkij-sétáló. Tart tovább is (Közel-a-Kelet pályaudvarunk felé), ám ott Fics úr nem fordul meg „józantában”… Tágas sétány, sugárút, allé, sanzelizé ez a Majakovszkij-sétáló. Manapság Király utca. Leginkább utca. „Járdányi erők és tengernyi hányások utcája!” Szép-kopott bérházakkal. Romlásnak indult ifjoncokkal. Kidűlt alkoholistákkal. Öreg zsidókkal. Fényűzni kívánó és nem kívánó árudákkal. Lecserélt levegővel. Dohosról romlott bűzűre… Fics úr itt élt. (Ma már nem. Nevelt fiáé az örökség. A nyomdok.) Este hattól hajnali négyig élt itt. Kitérőkkel. Úgy mint: Kazinczy utca… A többi nyomon követhetetlen. Kazinczy-díjas lehetett volna. Szép kiejtés. Néha méterenként. Sörözdék. Borozdák. Talponállók. Útonülők. Kapualjdák. „Ingyé! Nem öté! Fontos ez! Sokszó ötön mullik a dréhő!” Ó! Imádott sétálója tékozló ifjaknak! Cseperedő költőcskéknek. Alternatív uracsoknak. „Kozmopolitákolmány” nézetű, világfi-loholásban megizzadt tehetségeknek. Elátkozott utcája a helyben lakók és helyben állók tömkelegének…

Fics úr lépdelt az esőben. A megtisztítóban. Az „újra itt!” örömét tocsogták műbőr cipői. S megfogant az ötlet. Valahol az utolsó agybarázda, és a teljes elbutulás határán. Sebesen haladt. Be a sárga üvegajtón. Le a székre. Kabátban. Kábulatból ocsúdva. Tollat kért a pincértől. És írt:

REKEDTES HAJNALOKON, MIKOR ÁGYTÁLBA KÖPJÜK A TEGNAPOKAT, S TUDJUK, CSAK ÉBREDÉSTŐL FEKTÜNKIG TART A JÖVŐ, A JELENT ÁTALUSSZUK, A MÚLT MAGUNKON KÍVÜLRE TASZÍTVA, S ÁGYNEMŰBE GABALYODVA LAOKOÓNNAK KÉPZELJÜK SILÁNY VALÓNK, ÉS ARIADNÉ FONALÁT HURKOLJUK TUDATUNK KÖRÉ, S MIKOR TÖBBET TUDUNK INNI, MINT ADY, DE JOBBAN TUDUNK HÁNYNI, MINT SZÉPET SZÓLANI – ISTENNEK HISSZÜK MAGUNKAT, PEDIG CSAK ELDOBHATÓ, EGYNAPÉLŐ SÁMÁNOK VAGYUNK BORGŐZÖS KELETI JURTÁINKBAN…

AKKOR MEGNYITJUK A MINIMAL-ART BÁRT:
AHOL KÖPHETÜNK – SZÁNKBÓL FESTÉKET,
AHOL HÁNYHATUNK – SZÍNEKET A FALRA,
AHOL BÖFÖGHETÜNK – ÉDES SZAVAKAT VERSSÉ,
AHOL BEPISZKÍTHATJUK A MAGUNK ALJÁT, S EL IS ADHATJUK A LELKÜNK…

Kiitta sörét. Kilépett a hűvös éjbe. Papírrepülőt hajtogatott. S élete legsikerültebb műve elszállt a Maja fölött. A Deák felé. Hogy elgázolja az arra zörgő negyvenhetes…

Fics úr megvette a jegyet. Beült a restibe. Elszörnyülködött az árakon. Majd bedöntött két vodkát. Tíz perce volt még. A várakozás végtelen számára. Nem töpreng. Inkább cigarettára gyújt és ötlettelenül bámulja a szürkés-fehér füstöt. Most is így tett. A MÁV-szignál riasztotta meg. Elsziszegte ő is. A hangokat jól-rosszul megválasztva. Fölállt. Kabátba bújt. Bár hideg nem volt, hiszen júniust mutatott a naptár. Fics úrról hőgutában is alig lehetett lefejteni kopottas műbőrkabátját. Elindult a megfelelő vágány felé. Fölmászott a vonatlépcsőn. Megállt a vécé melletti ablaknál. Nem ül le a tömeg-igényre gyártott járműveken. Vonaton főleg nem! "Mindig a lábakat igazgatni. Az kinyújtja. Én húzzam be. Hogy keresztbe tehesse, forduljak el félig. Aztán belém rúg. Hallgassam a bocsánatokat. S mindezt órákig! Soha!!!” Állt. Rágyújtott. Lehúzta keservvel az ablakot. Belebámult a pályaudvar nyüzsgő forgatagába. „Végre elmegyek innen! A faluba… Maradhattak ezren… Onnan mindenki megfutott. Szép… De rossz falu. Semmilyen emberekkel. Bűnös szokásokkal. Ott a ló is sört iszik… Együtt dűl meg a kocsissal… A tyúkok is erjedő gyümölcsöt csipegetnek… A nyúlpaprikás alá sem kell vörösbor… Benne van a nyúlban! Mindenki mindenkivel. De senki senkiért. Mindent tudnak, de semmit se látnak. Fejlődnek a lemaradásban. Fölbetonozzák a járdát, hogy törjön az üres üveg… Parkot csinálnak, hogy a részeg családfők elbújhassanak dühöngő asszonyaik elől. Gatyás nőklubot szerveznek a falu leszbikusai. A gyerekek buták. És fene pofátlanok. Az odakeveredett utazgatót gyümölccsel hajigálják a fákról. A pap kéjenc. Istenét is ilyen színben festi. Az elöljárók akkorát hazudnak gázról, villanyról, betonútról, hogy a halandók inkább életben maradnak bosszúból… A szellem? A temetőben kísért. A kísértetek? Az emberek a kísértetek! A halottak elfeledtek kísérteni. Minek?! Hisz kísértet nem ijed meg más kísértettől. Egy könyvet ismernek. A Bibliát. A borítójáról, fedeléről leginkább. A pap, ki néha átnyálazza, hogy össze ne ragadjanak a lapok a paplak borgőzében. Mekkora szégyen lenne! Egy kinyithatatlan tömb-Biblia. A tudás és jóság lapnyi szeletkéinek átpörgethetetlen masszája. A táj! A táj viszont gyönyörű! Az ezer vésztől roskadozó hegyek. Átellenben a juhrágta síkság. Néhány útjelölő jegenyesorral. Meg a patak. A helyi Gangesz. Kákától övezve. Békáktól hangosan. Szúnyogoktól fátyolosan. Az emberlátogatottság nyomaival…”

Hangosan beszélt. Egy bámész fiúhoz. Föl sem fogta, hogy fecseg…

Csönd terpeszkedett a falun. Vihart követő döbbent némaság. A távol mélysötét, látóhatárba fúló felhőiből kósza villámok ágaztak szerte. S egy-egy elhaló égi nyögés még elhallott ide. Ám a vész már tovatűnt. Megtépett fák. Egy kidűlt villanyoszlop. Megszaggatott tetők. És mérhetetlen sártenger. Ennyi maradt nyomjelzőként. Áthághatatlan pocsolyák, melyekben már ott csillogott a friss tüzű, júniusi nap megannyi csilláma… „Hűvösebb lett öt és fél fokkal” jelentette a kocameteorológus téeszelnök mindent betöltő, kedves-kíváncsi feleségének…

Gyerekek, kimehettek játszani! Csak a tócsákra vigyázzatok! Ferike! Most szóltam! Ferike, hogy nézel ki? Az óvodakert megelevenedett. Sivítás. Kacaj. Féktelen rohanás. Kiszabadulás. Égő-puha arcok. Józsika négykézláb tenyerel a sárban. Rita szandálban tocsog a legmélyebb víz közepén. Sanyika a vizes homokot szállja meg. Zoli gátat épít sárból az ereszből szivárgó folyó elibe. Bözsi az esőpöttyös padon maszatol. Az óvónő átkozza magát. Kiabál. Üvölt. Nevel. Kiabál. Laci és Márton a lányokra rázza a fákon, bokrokon megült esőcsöppeket. Ili sivalkodik. Az óvó néni köpenyébe nyomja vizes fürtjeit. Károlyka egy fehér kiscicát kap föl. A sárba vágja. Élet ez! Csacsogó, selypes hangzavar! „De gyönyörűek!” Sóhajt a meddő tanácselnökné. Biciklijén tengerek között lavírozva az óvoda udvar kerítése előtt. (Férje küldte ki kárbecslésre.) Büszkén nézett be a ritka rácsozaton. „Az én gyerekeim is!” Hirtelen csobbanás. A küllők merültek. Jónásné szállt-szállt a kora nyári verőfényben. Főkötője elmaradt a repülésben. Kezét támaszként nyújtotta előre. De tovasiklott a sáron. Szegény asszony hason csúszva lett a dágványé. Orra, szája szürke sár. Csak szemfehérje világított a kerítés felé. Hol egymást taszigálva bámultak a lurkók. Csodát látva. Péterke fölnevetett. Nagynénje volt Teri néni. Ő megtehette. (Ebben a faluban!) Egy pillanat teltével az apróságok  hasukat fogva nevettek, röhögtek, mutogattak. Jónásné föltápászkodott. Kitépte a cuppogó sárból a férfikerékpárt. Tovagördült. Ötvenhárom évének frusztrált hangulatait fölrángatva átkozódott. „Mocskos parasztok kölkei! Szennyes, buta, elmaradott népség! Tahók!” S a dülöngélő bicikli beleveszett a sáros főutca szűkülő messzeségébe. Pazar idő lett. (Bár előbb-utóbb újra beborul!) Kimerészkedtek a házakból. Csodálva a csillogást, a káprázatot. A se eleje, se vége szivárványt. Jónásné kikerekezett a határba. Leült az árokparti kőre. Bőgött. Hangosan. Dühtől vörösen. Rázkódva…

 

III.
...Amely a mirákulumok fejezete, s mint ilyen – opponál az előző, racionálisabb résszel…


Félhomály pöffeszkedett... Tarka képek rajzolódtak a kövezeten, csúszva odább, mászva padsorokon át, orcátlanul pihenve meg faliképek szentjein, mígnem mozgatójuk, a Nap, a homlokzat alá bújt, s a fényjáték újra ólomkeretes, színes üveggé egyszerűsödött. A gyóntatófülke mellett fekete ruhás nőalak. Törékenynek tetsző, ám combjait izmossá tette a szerelem. Arca ideges. Rángások, ráncárkok mögé rejtezett szépsége. Kendője alól előhullott néhány ősszel kevert fürt. Kezei kutatták a nyugvópontot. Halkan beszélt.

Életem a bűné. Lelkem harcmezeje Isten és a Sátán gyűlölködésének. S a hadinépek fölzabálták testemet. Egyszerű életet éltem: magamat adtam. Ennyit hagyott belőlem János, a vadállat. Megbélyegeztek. A kétes gyönyör szolganője lettem. Enyészett a lelkem. A vágy kimerevedett képpé vált… A képen pedig: a Hajnal diadala. Ijedt, báli arcok fordulnak el a fénytől. A valóditól. S hunyorogva bújnának a szobasötét menedékébe. De a pillanat örök foglyai… Lefeküdtem mindenkivel. A test áthághatatlan kérget vont lelkem és Isten, lelkem és más lelkek közé. Egyedül vonaglottam az ágyban, még ha társam is volt. Nem éreztem. Egy nagy ÉN lettem. Ám nem az önző habzsolás énje, merthogy befogadni sem bírtam, hanem egy változatlan, megváltoztathatatlan tömb, mit a szó értelme úgy kerül, mint sziklát a szél, minek a simogatás olyan, mint tengernek a korbácsütés, miben az egyféleség az úr. S ez az egyféleség: a Bánat. Halálra vártam. De annak szekere mindig a távolban dübörgött el. Meg akart ölni egy ember. A karjaiba rohantam, de elhibázott sokadszorra is. Hogy János után menjek? Ahhoz – önként – gyáva vagyok. A halálvágy tesz bénává…

Reccsent valami. Megdőlt a fakereszt a Szentháromságszobron. Megszeppent a szú, amelyik lakta. Nem neszelt percekig. Kinézett az arany kapujú vájaton át a félhomályba, s egy fekete szörnyeteget látott, amint térdepel, és szörnyű hangokat ad. Közben mellső lábait összekulcsolja. Az ős-tudás mélyéről rémképek tolultak föl: ájtatosmanók torz pofái, amint a felmenőket csámcsogják. Bár azok zöldek voltak, s túl hatalmasak, hogy észrevegyék parány szú-testüket. De a keresztlakó szú semmi bizonyosat nem tudhatott. Csak a gének üzentek. „Biztonságba költözünk!” Összecsődítette rokonságát, családját, s nekivágtak új lakást keresendő Krisztus testének, az ájtatos gyilkos által nem látható oldalon. Lemásztak a töviskoszorún (könnyekkel odahagyva az aranyozott INRI-fölirat R betűjéből nyíló zegzugos palotát), másztak tovább Jézus stigmáktól ékes testén, le ágyékkötőjén, le szőrtelen lábain, s belerágták magukat a Golgotát imitáló fadombba. Közben összeverekedtek az alsóbb keresztrágókkal, hogy miért ez a mohó brutalitás, miért kellett megrogyasztaniuk mindannyiuk lakását.

Lement a Nap. Villany-gyertyák gyúltak. Mária fölriadt a Jézus életét bemutató freskósor első képén a visszhangzó reccsenésre. Álmosan, de égi szerelemtől simult vonásokkal kémlelt a már-már elhaló zaj irányába. Mely bemért irány a visszhangjáték következtében unos-untalan változott. Végül meglelte a keresett helyet. A dőlt keresztet. Megrémült. Szitkot is szól, ha nem szent szűz, hanem csámpás, falusi perszóna lett volna. Így csöndben fölkelt. Lelépett a falról. Ám előtte gondosan összehajtogatta az isteni sugarat, mi megvilágosította és megtermékenyítette. Biztos tudással indult a Szentháromság faszoborcsoportja felé. De meggondolta magát, és az oltárhoz suhant. Elcsent egy kicsiny keresztet. Továbblopódzott. Most már a hasadt kereszt komor árnya alá. Megsimította fia lábát. S mintha hűs áramlás inalt volna át az istenfiú lakkbőrén. Mária nekifeszült a keresztnek, hogy kiegyenesítse. De ereje kevés volt. A kereszt meghajolva búsult. Ekkor az istenszülő fogta kicsiny keresztjét, s miután jobbjával megérintette a szobortalapzatot; s lám, földdé vált az; a porhanyós humuszba döfte, tövébe földkupacot púpozott. Egy könnycseppet ujjbegyére vett, s azzal nedvesítette a földet. Megfordult. Visszatért a biblia pauperum biztonságába, s mikor újra hozzáidomult teste a képsíkhoz – a föld festett fává változott, s a kicsiny kereszten hirtelenjében sarjadt olajágacska is míves faragássá szelídült.

MERT, KI GONOSZT MÍVELKEDIK, VILÁGOSSÁGOT UTÁL. S MÁSODSZORRA ELMENE, ÉS SZENT FERENCNEK SEBHELYÉT OLYANNYIRA ELVAKARÁ, HOGY A KÉP ALATTI MÉSZBE IS BELERONTA VALA… DE HARMADNAPON, MIKORON AZ FRÁTER AZ ASZTALNÁL ÜLNE, TEKINTE AZ SZENT FERENCNEK KÉPÉRE, S ÍMÉ, LÁTÁ AZ SZENT SEBEKNEK HELYÉT OLY SZÉPEN ÉS ÚJAN, HOGY SOHA ÚJABBAN MEG NEM JELENTEK VALA… ÉS MIKÉPPEN SZOKTA VALA VÁRNI IDEJÉT, MELY IDŐBEN AZ EMBEREK SZEMEI NEM LÁTNAK, DE ELFELEDVÉN,  HOGY ISTEN SZEME ELŐTT MINDEN TISZTÁN VALÓ, MEGJELENVÉN, HIRTELEN HARAGGAL VEVÉ KÉSIT, KIVÁJÁ AZ KÉPRŐL AZ SEBEKNEK JEGYIT. AZ FESTÉKET ÉS AZ MESZET IS KIVÁJÁ. DE LEGOTTAN, MIKORON KEZDÉ VÁJNI, KEZDE AZ VÁJATOKBÓL ELEVÉN VÉR KISZÁRMAZNI, ÉS AZ VÉR HIRTELEN KIBUZOGVÁN MEGVERESEZTE AZ MONDOTT FRÁTERNEK ORCÁJÁT, KEZÉT ÉS KÖNTÖSÉT. AZ FRÁTER MEGIJEDVÉN LEESÉK, MINTHA MEGHALT VOLNA. DE A SZENT SEBEKBŐL ÖMLÖTT VÉR FUT VALA AZ KŐFALON, AZ VÉR, MELY AZ NYAVALYÁS MIATT KIÖNTETETT…

A délelőtti mise után körmenet indult a templomban. Imádni a csodát, az olajággal sarjadt kicsiny keresztet. Mi naponta nőtt, növekedett, szára izmosodott. Az ágacska ággá fejlődött, ágtövisekkel. A falu búcsújáróhellyé vált… 

„AZ OLAJÁGAS KERESZT JÓTÉTEMÉNYEI”
„KIELÉGÜLHETTEK VÉGRE A XX. SZÁZAD CSODAVÁRÓI!”
„A KERESZT- ÉS OLAJÁG SZIMBÓLUM-OPPOZÍCIÓ TRANSZCENDENS KONSZUMMÁCIÓJÁNAK EXEGETIKAI MEGKÖZELÍTÉSE ÉS MAGYARÁZATA”

Mária minden éjjel a könnyét adta. Nappal a tudósok mértek, számoltak, fejtegettek. A kereszt kinőtte templomát. Széthasította a kazettás mennyezetet. Kettétörte a tetőgerendákat. Szétszórta a tetőcserepeket. Fényre vágyott. Világszenzációvá dagadt. A pápa is vizitált… 

…Átúszta a falut. Az életben maradottak közül ő volt a legjobb úszó. Látszott, hogy buzgó szülei nem hiába járatták hetente kétszer (később háromszor is) énektanárhoz, nyelvórára és úszótanfolyamra a közeli városba. Most angol matrózdalokat énekelve úszott. A néma pontyokat, mik a csodálkozástól csak tátogtak, könnyeden kerülgetve krollozott a kocsma felé. A templom táján gyászruhás csoportot látott tovatempózni, vállukon koporsó, de a könnyek az arcokba csapódott víztől nem látszottak. Csak a sósabb kortyokból (mert az énekelve úszás  nyeléssel jár gyakran!) lehetett sírásra következtetni. Fújni kezdett a szél. Úgy vélte, legjobb, ha alámerül, hisz hideg lett. A víz alatt is énekelt. Földöntúli áriákkal riogatván a halakat. Az óvoda kerítése mellett siklott. Hosszú, nyújtott tempókkal. Kopoltyúján, mely a füle mögött bújt meg, és szivárványos színben vibrált, véve magához az oxigént. (Igen, a túlélőknek kopoltyúja fejlődött a tüdő mellé két-három percen belül, valamely deus ex machina következtében. S aki nem tudott úszni, de élnie lehetett, pillanatok teltével adaptálódva, megtanulta a mozdulatokat. Pontosan meghatározni, hogy ki juthatott efféle életben tartó segélyekhez, lehetetlen. Érdem szerint? Nemek szerint? Korok szerint? Nem, így nem különíthetők el a szerencsések. Mert volt köztük sikkasztó, aki nem gyónt, és volt adományozó, aki gyónt. Volt szerető férj, és volt csaló feleség. Volt kocsmatöltelék és absztinens jehovista. Volt prűd kéjelgő, és perverziót színlelő aszexuális. Férfiak és nők, meg egy hermafrodita. Öregek, fiatalok, születés előtt állók, valamint egy tetszhalott. Valamennyien kopoltyúval!) Az óvodába benézvén látta, hogy egynémely gyerek körtáncot lejt, mások ugróköteleznek. Ezt furcsállta. A többiek vízilabdáznak a feje fölött, a víz tetején, ahogy a régi, szép időkben is. Csak egy óvónőt látott. (A másik három megfulladt.) A gyerekzsivaj is felére apadt. De zsivaj volt! Csoda, mely csodához a kihantolt szentek miraculum-bűze sem hasonlítható. Megkapaszkodott a játszókert rácsában. Bámult befelé. S megvilágosodott. „Hát persze! A csúnyák maradtak életben! Gizi volt a négy óvónő közül a legrondább. Meg ezek a kölkök… Az egyik hatdioptriás szemüveget hord, a másiknak eláll a füle, a harmadik elefántagyarakat lógat a szájából. Az ott! Kifejezetten kockafejű! Kocka, mely minden dobásnál egyesre fordul. Amaz bandzsa!” (A kusza, hajdan volt világ, kusza képei tették azzá, de korrigált szemeivel helyreláthatja a tények hazug látszatát! – ÁME) „Az a kislány ikszlábú! Az gerincferdüléses! Ez itt, meg csámpás! Hah! Ott! Az! Az meg béka! Varangy! Megvan! A békák maradtak életben! A varangyos békák! A szép emberek meghaltak! A csúfaké a vízalattiság. A tanítóé, a közértesé, a tanácselnöké, a patikusé, a kántoré, a papé. Nem! A pap meghalt! Pedig milyen förtelmes volt! Többen látták, mikor keresztre szegződve hánykolódott a háborgó vízen, s a templomkapu bélletén keresztestül akadt fönn. Hatalmas ádámcsutkával, táskás szemekkel.” (A logika fölborult, de a düh szenvedélyesen kanyargó medrét mélyítve tört céljához, az ELVAKULTSÁG tengerébe szakadó torkolat felé, észre nem véve a parton halkan szóló, ijedten kérlelő JÓZANSÁGOT. – ÁME) „Ocsmányak! Ragya, himlőhely, gerinctorzulás, púp, sántaság, ortopédcipő, pápaszem, zsidókalap. És szerencsések! Sok pénz, kevés ész, szép ház, falusi jómód. Jószág. Vasárnapi csirkepörkölt. Reggelenként gőzölgő tej… Ha-ha! De az állataik megdöglöttek! Elúszott mindenük! Elszegényedtek és megszépültek! Mert itt kívülálló nem látja őket… Egymásnak szépek, egymásnak okosak… A kicsinyes önmagasztalás immár nem a jobb világra érdemes zsenik fülén dörömböl hallgatóság után kiáltva, mert a zsenik a középszerbe reinkarnálódtak egy kis boldogságért. (A csúf és szép, az okos és debil zsenikre egyaránt e sors acsarkodott. – ÁME) 

Ekképp háborgott magában a kissé frusztrált, de mindenképpen alkoholista népművelő, mikor Fics úr fölriadt döbbenetes álmából, mert egy bepókhálósodott futballdrukker kis hazája HATALMAS és koszos államvasútján meghúzta a vészféket, hogy a hirtelen rázkódás felszínre vesse gyomrának dühöngő, romantikátlan viharát. Fics úr nagyokat nyelt, kiszáradt ajkait nyaldosta. A vonat vesztegelt. A sínbohócok átkozódtak. A félfogú, félagyú, sűrű-sötét kalauzok hanyatt vágódtak jegylyukasztás közben. S veszettül rikácsoltak, mialatt elgurult tányérsapkájukba belehugyozott a láncait tépdeső Justitia. A söröshordó csapra veré magát egyszeriben három helyen, testének tágkapujú eresztékein, minekutána akrobatikus mozdulatokat kezde, kikerülendő önnön lényegének áradó folyásit. (Hogy Eötvös is örülhessen egy mondatnak! – OE) Aztán elájult. Ott feküdt a töltés mellett. Hová, mint követ gurították le. A kifacsart embert hányás- és szarfoltos, fehér és valamilyen színű zászló fedte. Agóniájában is vallásos rajongással ragaszkodva markolta a futballdrukkerek attribútumát: a köbis üveget.

A vonat továbbvonaglott az epigon tájban. (Epigon, mert gátlástalanul utánozta a nemesebb tájakat. Azok színeit dobálta magára. Zöld dombok. Kék ég. A fehér felhők, az azúr vizek kajánul hirdették a megfelelni akarás büszkeségét. Ugyanazok a formák. Domb, hegy, völgy, síkvidék. Pimasz utánzat! „Ah, nemesebb tájak!” Sóhajtott Fics úr. (Én, mint Omnipotens Elbeszélő, meghunyászkodva be kell valljam, hogy a nemesebb tájak mibenlétéről fogalmam sincs. Sejtéseim: talán Árkádia sípszótól és Pán mekegésétől zajos vidékei, tán az Appennin-félsziget Aeneas bitang népétől még meg nem fertőzött pompái, vagy a Petőfi istenítette kórókeretezte magyar róna? Ki tudja? Ki tudja, mit gondolt töppedt agyával Fics úr?)

A rend visszaállt: a kalauzok lyukasztottak, az utasok bámultak, olvasást tettettek, míg a kupészomszédokról formáltak velős, durva véleményt. Egyesek csevegtek. Fics úr visszaaludt... Még kétszáz méter a kocsmáig. Gondolta, megnézi, milyen az idő. Különben is a mellúszást jobban kedvelte a víz alattinál. Verőfény fogadta. Elnyúlt a habokon, s olyan lassan haladt előre, milyen lassan a boldogtalan órák telnek a boldogtalan élet szennyes folyamában. (Hogy egy közhelyes hasonlatnak is örvendhessenek! – ÁME) Azon elmélkedett, az érveket pro- és kontra megrostálva, szitaagya ehhez megfelelő társ volt, hogy mi végre ezen özönvíz, s miképp lehet, hogy ő, a szépség és okosság generalisszimusza - Vízi Jenő népművelő, életben maradhatott, mikor beköszöntött a zseniknek szánt, helyi világvége. Abba a következtetésbe botlott, miközben látta Loch (pápistán ejtendő!) nénit, a falu legbutább és legbibircsesebb satrafáját bevásárlókosarának fülével egy deszkapallóba akaszkodván a vegyesbolt felé nyomakodni a meg-megrianó víztükör hullámfodraival szemben (ah!) , ami... (Itt az Álmok Mindenttudó Elbeszélője [ÁME] kissé túllőtt a célon, így kénytelen vagyok kijavítani az álom látomás-, gondolat-, avagy szövegszerkezetét. – OE)... Rájött, a történtek a géniuszok érdekében estek így. Bár ez néhány körmondattal előbb már fölfénylett. S hogy miért épp ő maradt itt végigszenvedni a zseni-sorsot?! Ezt elfelejtette az alatt, míg kiköhögte magából a félrenyelt kortyot, mit a feszített, szájtáti gondolkodás diktált belé.

A következő pillanatban ijesztő bugyborgás rémisztette, ami nem egyébtől származott, mint H-Falusi Kis Istók felszínre kívánkozásától. Csobbanás. Egy szétázott fej bukkant elő levegő után kapkodón, rémüldözve a rózsaszín halál gondolatától. Prüszkölés. Krahács. Szemdörzsölés. S kibontakozott az arc züllött pompájában. Mosoly: négy-öt fog parádéja. Értelmes tekintet, mit nem lehetett egy pontban fixálni. A fejtől leszakadni látszó, renitens fülek. S lihegés, lihegés...

- Szervusz Istókom! - köszöntötte régi, csámpás barátját Jenő.
- Szervusz, kéhlek! - nyögte amaz.
- Mi történt, Istókom?!
- Behkhepált a kopholtyúm. Majd megfullhadtam!
- Mi a fenétől?
- Tele lett moszhattal. Ott húszik egy alghasziget. Hat méther mély leghalább. Belehúsztam. Máh a kocsmáhig seh lehet biztonsáhban ehhjutni!
- De miért jöttél arról?! Te amott laksz! – bökött Jenő egy ágaskodó, víz csapkodta lombkorona felé.
- Na, jah! Csahhogy! - Istók köpött és kifújta az orrát ujjaival... Csahhogy elkhötöttem a szomszhéd bhichiklijét, hogy ehlőbb éhrjek a rhimóba... Máh rajtha ühtem, mikoh eszhembeh juthott, hogy ehzel nehm theszek meh egy mhéthert sem, meht az iszhapba rhagad... Deh ahkoh máh ühvölthözötth az ah bahom szomszhéd, ésh phont ahkoh úszhott ahha a khözegh... Hörögte egyre náthásabban Istók... Ahszthán üldhözötth. Éhn maghammalh rhagadtham ah puhmphát. Khábé höth métherh ehlőnyhöm vhót. Deh jhobbahn úhszhotth. Behhfhorduhltham a Phintyh Uthchábah... Itt orrot fújt ismét. A takony kis örvény-körökben bújt szégyenlősen a víz alá... Dehh ahkohh máhh uthol éht...
- És?!
-Öhszhvehcshapthunk... Ghumiboth. Phumpha. Jóhh fehjbhe vhágotth. Vhérzhik ihsh nahgyhon. Éhn megh ahh szhájábah duhhtam a phumphát... Eháhjulth... Ahhszthán a kherthek ahlatth, ahzhazh fhölötth, kherülőhvel jhöttem. Háth khishiklokh egyh alhmahfah möghül, éhh phonth ahho éht ohda a thutyhmó...
- Na, pihegd ki magad, addig tapossuk a vizet! Aztán beúszunk a kocsmába. Csak ötven méter...

A kocsma, mint a falusi italozóhelyek általában: lepusztult, züllött, olcsó volt. Csakhogy Pál úr, a dagadt, sánta kocsmáros megreformálta (a rendkívüli állapotra való tekintettel) a kiszolgálást. „Az ivásnak meg kell adni a módját! Víz alatt mégsem lehet!” Mivel az ivoda mellett két terebélyes tölgyfa állt a vízből messze kinyúlva, gondolt egyet, s fiaival fölküzdötte a hordókat a fák csúcsáig, ott lánccal az ágakhoz erősítették azokat, pont úgy, hogy a hordók alját paskolta a hűs víz. Az ajándékboltból kimentettek néhány piros-kék gumimatracot, melyek az Idő vasfogakat rejtő szájának nyálától még nem ragadtak össze. Fölfújták ezeket, s rajtuk hedonizált pöffeszkedve, sütkérezve a megszokott törzsvendég-sereg. (Akik még éltek!) Egynehány deszkalap aljára láncot ácskapcsoltak, a lánc végét a víz alatt húzódó kerítéshez kötözték, s ott lebegtek a lehorgonyzott asztalok. Rajtuk kancsók, poharak, sakktáblák. A kocsmanép gumimatracon evickélt, s élte zűrös napjait, kémlelve a jövőt, mely a pohár aljáról kacsintott föl cinkosan. Két hátrány származott a matracos ötletből. Állandó kézevezéssel helyben kellett tartani a lélekvesztőket, annak ellenére, hogy zsineggel a fákhoz voltak erősítve. Hiszen ez csak az elsodródást akadályozta. A másik gond, hogy az italozók rövidebb-hosszabb idő múltán belefordultak a vízbe egyensúlyukat vesztve a részegségtől. Ám ekkor a kocsmárosfiak, megtermett, suttyó parasztlegények, megragadták az elázottakat, s az egyik fához úszván velük, az ágakra erősített székekre kötözték őket józanodásig... Bajos volt a szükségletek elvégzése is. Általában mindenki odapeselt a matraca mellé. Valaki rá, ha már teljesen elerőtlenedett. Egyesek azonban lebuktak a házhoz, s beúsztak a vécéig. A várt eredmény elmaradt, mert a matéria a kis ravasz örvények hátán újra a vízikaszinó vendégei között buggyant föl... Hányni pléhtálakba lehetett. Egy ilyen minden asztalhoz tartozott... A verekedések jókedvű vízicsatává szelídültek az első bekapott jobbegyenesek után. Dobbantani fizetés nélkül nem lehetett, mert Pál úr motorcsónakot vetett be a vízszínen menekülők ellen. (Ezt száraz lakásnak is használta. Feleségével ebben szeretkezett.) A víz alatt lelécelni szándékozókat Jani fiára bízta, ki tíz falu bajnoka volt búvárúszásban.

Jenő és Istók harsányan köszöntötték a kocsmázókat. Találtak egy kétszemélyes gumimatracot, majd rendeltek néhány liter muskotályt. Pál úr buzgón odaúszott az egyik százliteres hordóhoz. Egy cserépkancsóba töltve a hűs bort, poharakat kért fiaitól, kik a faágakon sorjázó ivóalkalmatosságok közül (lám, a régi, népi praktikum, az ágasfa, ebből az averz világból sem veszett ki! – ÁME) kiválasztottak két öblöset, s a kancsó mellé tették egy ütött-kopott tálcára, melyet Pál úr mesterien továbbított a pincérúszás fortélya segítségével. Jobb oldalon vett levegőt, bal kézzel s lábaival hajtotta magát, jobb kezében, a vízből magasra kitartva a tálca. Rajta a nedű. Jenő és Istók nagy buzgalommal öntötte magába a hegylevet. Közben Jenő elmondta egy novelláját barátjának, a „legalább addig sem ő beszél” ötletétől indíttatva...


Szőlőlugas

A nyárvégi hőgutát, ezt a szívbeteg-kínzó, fülledt hőséget csak itt lehetett elviselni. Hátra dőlve egy nyugágyban, kéjes pofával hörpölgetve a jégbe hűtött, szódás óbort. Ő is így tett. Szürcsögött. Elnyúlt. És kémlelte a rezdüléstelen levegőn áttündöklő fürtöket - jövő évi bacchanáliák előhírnökeit. Látta a véget nem érő szüreti pazarlásokat, látta az eljövendő tajtékzó tobzódásokat, az esszencia-szemek kacsintását: de be-bevillantak a filoxéra gyilkolta domboldalak képei is. Borverseket mormogott, s magán érezte egy ezredév mámoros tekintetét. Eközben kifogyott az üvegkancsó tartalma. Meghökkent kissé, hogy a bor ilyen hirtelen, SŐT!, egyáltalán elfogyhat. Ezt az egyet, így, anyagi valóságában is végtelennek, elapadhatatlannak hitte. „Vörös és fehér, édes és száraz – végletek!” Emígy dörmögött magában. Majd föltápászkodott és lekacsázott szokásos délelőtti, ingatag lépéseivel a pince sötétjébe. Előkutatta a lopót. S telesóhajtotta volna egyszuszra... A falakon tanyázó, sokat látott penész is elsápadt, mikor a hordó mélyéről a NINCS színtelen sziszegése kígyózott fölfelé. S ebbe az elhaló hiányba beleremegtek a téglák is. Állt. S meg-megtántorodva szívta, szívta a lopót. Vörösödő fejjel. Megpattanó hajszálerekkel. Reszkető lábbal. Mígnem aléltan kenődött szét a nyirkos kövezeten. Szederjes-fehér arccal. Borvörös, vérben ázó tarkóval. Végletektől sújtva. Édesen, de szárazon. Csöndesen, de kongón. Büszkén, de megalázva. Egyszersmind úgy, ahogy a bormámorok honi atyjához, egy magyar Bacchushoz illő, de mégsem illő...

Istók megdöbbent. „Elhfogyhath ah bhorh? Vhalóbhan ehfogyhath? Ahz ahz ighzi vhilághvéghe! Hiszh ah vízh ahlatth méhsem leheth szholoth thermelhnih, bhorth cshinalhni! Huramh hatyhám! Hányh hordhójah his vhan Phál húrnak??? Kethő theli? Huramh hatyhám! Mih leszh, hah kihürülhnek?! Szhomjhan dhöglünkh!” „Átmegyünk a másik faluba. Mindössze három kilométer. Nem nagy ügy! Majd iszunk ott! Meg egészséges is az a kis úszkálás!” „Ihghazadh vhan! Bhár ah másshik fhalubhan ah víhzözhön ótha hnemh jhárth shenki... Mehh onhét seh jöhhtek!” „Lehet, hogy megpusztultak?!” „Ahkoh ihgyehn vahn ah bohr! Áthúszhunk holhnaph, rhendhben?” „Hétkor indulunk. Reggel. Hozd a vadászkésed! Én hozom a boxert!”

Fics úr arra riadt föl, hogy horkolás közben, a megálmodott izgalmak miatt, döbbeneteset horkantott. Körülnézett, de nem figyelte senki. (még szerencse.) Igaz, nem tudta megmagyarázni, miért szerencse. Bámult bárgyún. Ragacsos szemekkel. Tompa aggyal. Nézte a hegyeket. Érezte, közeledik... (mindig ezt a zagyvaságot álmodom mindig ez a vízözön mint egy folytatásos regény hónapok óta rémisztő babonaság vagy átok hülyeség ébren kell maradnom de miért ülök) Előkotorta a kéziratát. Szórakozottan böngészni kezdte. (Fics úr tíz éve látott hozzá novella-füzérének megalkotásához. A húsz novellányira tervezett kötetből még hibádzott tizenöt. Igaz, nem egypercesek e művek, azért tíz év alatt harminc oldal, nem túl sok! – OE)... Rigola Gáspár meséjén akadt meg a tekintete. Gyorsan átfutotta a félkész írást:

Rigola Gáspár, művelődési-ház-portás ma elkésett a kocsmából. Pedig e napra tervezte a reggeli adag öt centtel való megemelését, erőt adandó napi nehéz kötekedéseihez... Mondom, elkésett, mert a kocsma a hajnaltól nyolcig gerjedő igények meglétéből eredő anyagi haszon reményében nyitott ki a buszmegállótól tíz lépés előre, öt hátra távolságban. Rigola nyolc óra tizenkét perckor ért oda. De se vendégek, se kocsmáros. ZÁRVA. Megrótta magát a hosszúra nyújtott mosakodás miatt, hogy így a belső tisztulás ellen vétett: ki nem égetvén szájából, torkából, s renyhének nem mondható beleiből az előző nap, s az előző éjjel feleséges emlékeit. Merthogy az ebadta „száztízkilósa” tíz év után csókolódzni vágyott. Förtelmes csiganyelvének ízét még mindig érezte. S a doh szag, a pállott szag, a szuvas fogak kéjlohasztó illata… Mind benne dúltak. „A büdös lotyó! Bezzeg, mikor díszsortüzekre vezényelhető voltam, elfeledte prezentálni hozzám az ünnepséget!” (Értendő ez alatt: Rigoláné nem adta magamagát fölékesített célpontul ura nagy bemasírozásaihoz. Mi több! Diadalívét – e Vesta-szűznek nem hazudható nőszemély – , s annak ékes domborműveit szeretői győzelmi meneteire tartogatta. Férjurának a romok maradtak. S a romok előtt a díszsortűz inkább elnapoltatik. Így Rigola impotensnek bélyegeztetett őasszonysága által. S a belenevelés hatott. Megtoldva új harcterek előtalálásával Gáspár részéről. Hol is a sortüzek böffenésekké változtak. A faltörőkos zaja üvegcsörömpöléssé. A diadalmas zihálások silány csuklásokká. A kéjmámor mámorrá hitványult.)

Rigola tétlenkedett egy gondolat erejéig, majd bosszúsan elindult munkahelye felé. „Ma fölöttébb ingerlékeny leszek!” Befordult a sarkon. Már látszott is a művelődési ház. Ott éktelenkedett a bókoló fák karéjozta tér közepén. Benne a Fülest lapozgató igazgatóval, az alkoholista népművelővel, az agglegény mozigépésszel, az aggszűz műsorszervezővel, az örökvigyorú büféssel, a sántanyelvű takarítónővel, az építő jellegű szakkörökkel, a rockkoncertből maradt nagyteremmel, a tízkötetes könyvtárral, s az Állami Balek-Képző Intézet kihelyezett tagozatával.

Gáspár behatolt a nehéz csapóajtón. Behatolt kalitkájának üvegajtaján. Kiskabát le. Köpeny föl. Majd leült. És ingerülten nézett. Ezzel el is telt a délelőtt. Nem rótta föl senki a késést. (Az éjszakai portás nyitott ki, s tizenöt percet túlfertályórázva bevárta kollégáját. Aztán hazament. Az igazgató sem kispályázik, jobb dolga is akad. Épp egy csonkig rágott ceruzával töltögeti ki a skandináv rejtvény – erejét meg nem haladó –  kérdéseire adandó válaszoknak hagyott üres négyzeteket.) 

Az események délután lettek egyre gyanúsabbak. Rigola olvasott. Valami Örkényt. Valami portásról volt szó egy percben. Megkönnyezte a novellát, és elsietett vécére. (Ez időt kihasználva elmondom, Rigola a középiskolát, és másfél év felső iskolát végzett portások szűk táborának volt egyedüli tagja. Műveltnek nevezhető úriember. Latin citátumokkal megtűzdelt beszéddel. Nem idézek tőle, hisz alig kettes latinos tudásommal Horatiust biztosan félregépelném, ha egyáltalán tudnék egy horatiusi sort is!) Rigola visszatérni látszik szárnyaló tudásának szűk kalitjába. Míg a vécén megcsapolta fölös gondolatait, addig leégett a művház. Csak úgy: hipp-hopp! Mitől ilyen hirtelen? Máig se tudni! Rigola nem vett észre semmit. Visszaült. Váltásig volt még egy óra. Rádiózott. És csodálkozott, hogy a keddi csoportos foglalkozások megszokott arcai nincsenek sehol. (A ház füstölgő romjai előtt ott állt a kezét tördelő, ám valójában a vízszintes tizenötön (POKOL, LAT.) mélázó igazgató. A népművelő a (dermesztő évek során) halálra fagyott aggszűzzel szomorkodott. Kinek sorstársa a könnyen égő celluloidok között veszett. A büfés a tűz előtt bezárt és hazament. A takarítónő miután körbetáncolta az égő házat, kibomló főkötőben, söprűjét tehetséggel megülve a Gellérthegynek véve az irányt távozott.)

Hat óra lett. (Azaz: hat óra hat perc hatvanhat másodperc. Ráadásul június hatodikán. Rigola hatvanhatodik születésnapja előtt hatszázhatvanhat nappal. Tudják, mikor ferde eső hullott az égre, és megette a Holdat a marsbéli egér.) Rigola hazafelé vette volna útját, hiszen váltótársa megérkezett. Köpeny le. Kiskabát föl. Üvegkalitból ki. De nem nyílt az ajtó. Rigola nekiveselkedett. Többször is.  Hiába. A kisablakon nem fért ki, csak a hangja: Inferno, igazgató úr, inferno! Kérem, nem hívna egy lakatost? Beragadtam. Ugyanis. Tetszik tudni. „Gáspár bácsi, már itt vannak a tűzoltók, majd azok kihozzák! A függhetet még megmondhatná... Addig is!”

A tűz megfékeződött (az igazgatói iroda utolsó papírgalacsinja is lobbot vetett és elhamvadt), mire a tűzoltók a tűzcsapra verték – elnézést –, vetették magukat. A portásfülkének semmi baja nem lett. A klímája is ajánlható volt. Főleg idősebbeknek. Rigola megszeppenve ült le, hogy az üszkök, pernyék, füstök látványa eljutott tudatáig. A sikeres oltás befejeztével megkezdték Rigola kimentését. Ám az ajtó nem nyílt, az üveg nem tört, a kisablak szűk volt. A tűzoltóparancsnok szép sisakját vakarta. Majd daruztatott. De a fülkét nem lehetett alapjaiból kiforgatni. Meggörbült a daruállvány. Robbantottak is. A füst lett több. Rigola úrbácsielvtárs végleg bezáratott. Olvasgatott kínjában. Meg szomjazott. Várt. Sötétedett. Megbíztatták, hogy majd holnap... Szólnak az asszonynak is... Aztán mindenki hazament...

A tűzoltók fölcsúsztak a lecsúszón. Kártyáztak tovább. Az igazgató lámpaoltás előtt, nőmeleg híján lévő ágyában, megfejtette a Kurir vasárnapi rejtvénymellékletét. A népművelőt négykézlábolni látták a Söntéskert utcában. A műsorszervező hölgy kötögetett. „Micsoda alkalom! Őszre befejezhetem a pulóverem!” ( Szeptember negyedikén talált rá a rendőrség. Valaki bekötötte a fejét az érdemes szuznek. Egy párnába.) A büfés kárbecsült és káromkodott. A takarítónő békapetét gyűjtött a közös bájleves főzéséhez. Egy üres talapzaton már rotyogott a lukaskondérnyi víz. A vörös lángok vért köptek az égre. A hegy – lentrol – véresszájú, sötét arcra emlékeztetett... Gáspár bácsi elszunnyadt...

Egy éven át aludt így. Szende arccal, mint egy angyal. Közben új ház épült a romokon. Nem művház, hanem szocotthon. A kisváros idegenforgalma föllendült. 

ÖTVEN FORINTÉRT MEGTEKINTHETŐ SZÁZADUNK CSIPKERÓZSIKÁJA...

Tódított a plakát. (Csak az első héten próbálkoztak a fülke és Rigola eltávolításával. Azóta ennek gondolatát is átkozzák!) „Hisz ennyi pénzből a kastély is fölújítható! Jöhetnek a milliomosok!” Dörzsölte zsíros tenyerét a polgármester. S nyomban százötven forintra emelte a megtekinthetési díjat. A részleges plakátragasztási tilalmat is föloldatta. Az építkezés befejeződött. Épületavatás. Virágfüzérek övezte portásfülke. A kisablak közepén pók szundított. Taps. Ováció. S egy „száztízkilós” első lakó, rászoruló, a szétnyíló tömegen át a portához kacsázott. S ekképp kiáltott selypes fejhangján: „Gáspárom! Édes párom! Már egy éve nem láttalak!” (Ami igaz is, mert egy hétig még látogatta urát e kedves dáma – gondolom, kitalálták, ki ő – , a bal(?)eset után, aztán beleunt a fáradozásba, mert hiába csacsogott, választ nem remélhetett. Bár ez régebben nem zavarta!) Most hirtelen ötlettel benyúlt a nyíláson át kampós végű ernyőjével, közelebb húzta férjét, s bedugván fejét, egy cuppanós csókot nyomott ura egyenletesen szelelő, borostától övezett ajkaira. S hirtelen, miután Rigoláné csiganyelve visszabújt házába a nyálkájára ragadt pókkal egyetemben, Rigola kinyitotta szemét. Igaz, a csipák ellenálltak egy darab ideig. „Mi lesz a várossal?” Merült föl az egyetlen és legjogosabb kérdés. Valóban. Rigola pilláinak fölpattanásától számítható a városi turizmus régi szint alá szédülése... De Rigolát nem bántották. Mi több! Életfogytig szóló, örökíthető főportási címet kapott a szocotthonban. Bentlakással. S mindehhez Pro Urbe díjat. Ja, és majd’ elfeledtem, Rigola saját kérésére a kocsmát is fél kilencig kötelezték reggeli nyitva tartásra!

 

IV.
...Melyet a kultúrsznoboknak, szövegelemzőknek, s más fura lényeknek ajánlok...


Unták az úszást. Három kilométer két tespedt uraságnak, kik a kocsmák világán kívül más világokat nem fedeztek föl maguknak, az sok. (Egyszer H-Falusi bezörgetett egy jósasszonyhoz, aki azzal vigasztalta, hogy az élet nem egyéb, mint telihold, kutyaugatás és zene. Ez Kis Istókot megnyugtatta. Utazás nélkül, helyben, havonta egyszer összehangolható a két adódó természeti kellék a technikaival.) Egy fán pihentették petyhüdt tagjaikat. Jenő így üvöltött föl: Te, H-falusi, nézd! A vízben! Ott! Csigalépcső! Csigalépcső vízből, és az árba merül!” Odaúsztak. És nekivágtak. Halk muzsika szűrődött fölfelé. Mintha félig fölfújt strandlabdákon jártak volna. A zene erősödött. Nőtt a homály. „Akár egy akvárium! Ahol mi vagyunk, ott minden száraz. Odább vízfal. Nem üveg! És halak úsznak... Mögötte... Benne... De a víz nem bír a levegővel, mert az megtartja elfoglalt helyét!” Leértek. Hirtelen a csigalépcső egyetlen örvénnyé vált. S eltűnt. Egy hatalmas alagútban álltak. Kövezete kék márvány. A fala átlátszó, szilárd víz. De nem jég! Tetejéről, meghatározhatatlan helyekről fénypászmák hulltak alá. A távolban a Hold sütött, s éjfélt rajzolt sárga hasára egy vonuló vadlúd-csapat. Kőhalak tátogtak. Darabos lépteik döngtek. 

S egy női hang érződött:

Tarzan halálát nem lián-hiba okozta. Tarzant Csita apja megerőszakolta úszás közben. Tarzan Bagirát szülte, aki apja a kőhalaknak. Tarzan a szülésbe pusztult bele. Lelke pálmafán dobol az Északi-sark vermeiben... Jesse fáját legallyazták az izraeli nacionalista szervezetek együttes föllépésére. A keresztény nemzetek keresztes hadjáratot követelnek... NINCS ISTEN!!! - fejtette ki egyik beszédében Fidel Castro. Kitört a négy vallás háborúja. Idő közben Buddha, Jahve, Allah és a Jóisten különbékét írt alá, melynek záradékában az egylényegűségről értekeztek... A földi harcok következtében erectált a pisai torony... Európa egyes részein vízözön pusztít. A Közel-Keletről importált természeti jelenség nem függ a Hold keltette árapály-mozgásoktól... Hitler alteregója a bécsi vidámpark bejáratánál arzénos vattacukrot osztogatott menekült kisgyerekeknek... A lepkék transzcendens nemi életének tanulmányozásáért kitüntették azt a kínai tudóscsoportot, melynek tagjait a pekingi lombikbébi-program keretében hozták létre a sárgadinnye és a mandula kereszteződéséből, s akik soha életükben nem lépték át annak a nagy közös inkubátornak a küszöbét, melybe a háborítatlanság érdekében helyezték őket egynapos korukban... Kutyatánc címmel, holdtöltekor megjelenő – mélynyomású – folyóiratot röpít a széllel a MABOSZ, kezdő boszorkányok okulására... Híréreztetéssel legközelebb a Harsonahang című fatalista dokumentumjáték után szolgálunk...

Zene szólt újból. Döbbenetet kongtak a léptek...

A VILÁG VÉGÉN A TÁRGYAK FÖLFÚVÓDNAK ÉS KIPUKKADNAK AKÁR AZ EMBERI TERVEK A HALÁLTÁNC SZELÉTŐL... TÁRGYAKTÓL FÜGG AZ EMBER... MINDENKI ÚGY HAL AHOGY VÉLTE... KI LELKÉVEL ENYÉSZIK KI LELKÉT MENTVE PORLAD... A CSÖNDET A MAGÁNY BIRTOKOLJA... ZAJBAN NINCS JÓT TEVÉS... AKI FÉL A HALÁLTÓL DOBOKAT PÜFÖL KÁNTÁL... AKI TÁRSA A HALÁLNAK CSÖNDET TÁNCOL A KÖRÖKÖN KÍVÜL... PAPÍRON LYUKAK... A PILLANAT SZÜNETEI... LYUKAK AZ ÉGEN... AZ AMOR SANCTUS COITÁL A MENNYORSZÁGGAL... ÉG A PAPÍRON... KÉK VONAL SÁRGA FOLTTAL... EZ ANTIKLERIKÁLIS RAJZ... A KLERIKÁLIS RAJZON ATYA-FIÚ-SZENTLÉLEK NONFIGURATÍV HÁRMASA... FÖLEMEL MAGÁHOZ A TELIHOLD... IJEDT KUTYÁK VONYÍTÁSÁN SZÁLLSZ... ÉJ-ISTEN BILINCSEI KATTANNAK... A CSILLAGHULLÁS NEM MÁS MINT A KOZMOSZ KÖPKÖDÉSE E FÖLDNYI SZEMÉTDOMBRA... ISTENÍTÉLET... IZZÓ METEORITOKAT MARKOL A FÖLDI RONDÓ NÉPE... MAGUKHOZ VESZIK A HARMADIK SZÍNT... JÉZUS HALÁLÁNAK KESERŰ ÍZÉT... A SZÚRÓS KESERNYÉS LELKET... MIT A HITETLENEK KÉNGÁZNAK HAZUDNAK...

A szavak meghaltak. Az alagút végéhez értek. Vízfüggöny omlott alá. Vízesés. Sziklák. A sziklák között keskeny csapás vezetett át a zuhatag alatt. Bal felől ideges árnyak gurították ki a teliholdat. A origamivadludakat galacsinná gyömöszölte egy kéz, és betömte vele az alagút keresztmetszetét. Hajuk, ruhájuk víztől nehezült. Szívük ütemmértéket vesztve zakatolt. Arcuk eltorzult a tonnás csöppektől. Vér serkent tenyerükből. Egy bálna úszott el alattuk, agyagjónásokat dobálva-fürdetve légcserenyílásának szökőkútjában. Megmozdult az átlátszó kövezet. Siklottak az áttűnő, halványkék márvánnyal. Egy dombhoz értek. Fölkúszott velük az út. A domb tetején két óriás kereszt. Használaton kívül, lepergő, száraz vérfoltokkal. Egy harmadik, növekedésben lévő keresztet kis kerítéssel védtek, akár a facsemetéket...

Ezen a szeles ünnepnapon, déltájban fölugrott legszilajabb szürke lovára, megsarkantyúzta, körbe kémlelt és elvágtatott. Háborúba indult. Acélszörnyek hadüzenete harsogott az égen. Hívták birokra, véres, emésztő viadalra a végtelen égi birodalmak vad, duhaj hódítói. Páncélban ékeskedve, roppant fegyverzetben foglalták el a harci mezők görbületét. Parancsszóra vártak. Felhőlovas maroknyi, báránylelkű csapatával megtorpant a látóhatáron. A Napot szemközt fölemésztették a csillogó acéltestek. Minden hidegkék, nyers erőtől árnyékolt, szentségtelen félelembe burkolódzott. Mennydörgő sistergés a zenit magasán. A jeladás. Pléhtestek tépték az izzó, jajgató levegőt. Szempillantásnyi ütközet az alkonyi égen. Robaj. Felhőlovas teste átfúródott. Legényeit szétmetszették a bestiák mindentátfúró acéltűi, s kicsiny, véres pamacsaik bíborba vonták az ég peremét. A zaj elült. Csönd tátongott. A hódítók már az átellenes féltekén szántottak sebeket a mennybolt haloványkék sziromarcára. Hangjuk még a múlté, de fenyegető föl-fölcsillanó fémfényük a jövőnek üzen...

Távol jártak már. Egy hegy alján. Kőomladékos út vezetett fölfelé. A hegytetőn köd. Leugráltak a kékmárvány mozgójárdáról, s öntudatlanul meneteltek az ég felé. Meg-megcsúsztak a málló sziklákon. Három napig küszködtek az emelkedővel. Át a ködsipkán. S ahogy kiértek, hatalmas dobozt láttak a tündöklésben. Valaki kötélhágcsót erősített az oldalához. Fölkapaszkodtak színes tetejére. Egy méretes füzetet találtak ott...


HASZNÁLATI UTASÍTÁS A „NO! JÉ!” ÖSSZERAKÓS JÁTÉKHOZ

Gyorsan változó korunk követelménye, a hirtelen eseményekhez igazodó, pillanatok alatti adaptáció szükségessége. Ehhez segít hozzá e játék, mely valós szituációban teszi próbára az Ön kombinációs-készségét. A napokban özönvíz pusztít a Földön. Ön az a szerencsés, aki összerakhatja a BÁRKÁT, melyen megmentheti lakhelye flóráját, faunáját, önmagát és szeretteit. Ha úgy gondolja, s még van hely, a felebarátait is. Örüljön szerencséjének!

Jó játszást a „No! Jé!” összerakós játékkal!

                         DEUS ex MACHINA Játékgyár


Fejemre léptek, mikor kezüket nyújtották. E szavakat morzsolgatta nyelvével Fics úr félálmában, mikor a szemközti utazó – ahogy öt megállóval ezelőtt megbeszélték – vállon veregette. „Megérkezett a vonat. A faluhoz.” „Igen, igen. Köszönöm! Nem szoktam én ám vonaton... Tudja... Leülni... Köszönöm... Csak az álmosság... Fejembe bújt.... Vackot kapart... Köszönöm... Viszlát... Jó utat!” Fics úr lemászott a vonatlépcsőn. Ismerősen csikordult a kavics. Rágyújtott. Leült az első padra. (itt volnék tizenkilenc év után minden ugyanaz meg se kell nézni mennyi most negyv ötve hatvan ez mindegy de hogy mondom neki el nem vigyáztam odaküldtem két éve pestre fertőbe merült egyetem helyett ivás démoni nők ivás halál) Könnyeit rejtegetve tápászkodott föl. Elindult a ház felé. Néhány embert megismert. Ám azok őt nem. Mindegy. Már látszott a ház. Egy szivárvány átmérőjének felezőpontján. Legmesszebb a színek ölelésétől. Napfény-rácsok csapódtak le a kuszára marcangolt felhőtestekből. S földbe fúródva védték a kicsiny kőviskót. A rácsozat homályt takart. Tizenkilenc évet. Dohos száján át furcsa meséket tátogott a ház. Csak a nyelvét vágták ki. Fics úr széthajtotta a fényrácsokat. Gyalázat körébe lépett. Iszkolt a csönd. Madarak pöröltek a megfutott viharral. S hálát miséztek a Napnak. Festék hullt az égből. Valaki pasztellkéket kevert. Fics úr az orra tövét törülgette. (fura kék hull francba húsz éve még vörös hullt rózsavörös ajakvörös elvették a vörösünket kifehérítették balról jobbról hazudnak istent elhomályosítják nekem ne magyarázzák istent takarják a lényeget) Megállt az ajtó előtt. A perc hahotázott: Késtél! Késtél! Két macskát büfögött elő a ház. Vörhenyes dögöket. Fics úr tudta, itt nincs senki! Mégis belökte az ajtót. A zsanérok nyögve szakadtak ki a szúette fából. Belül széthulló bútorok. A tárgyak helyei. Az árnyékokat is ellopták. A földön féltégla. Egeret tartott ott a farkánál fogva. A test már rohadt. Legyek ülték meg. A legnagyobb zöld hátú féreg tósztot dünnyögött. Az ablak bezúzva. Üvegcsillámok. Kint, bent a halál mosolya. Itt kardba dűlt az Idő. Fics úr rettegve távozott. Késtél! Késtél! Hahotázott a csönd. A két macskát undorral fogadta vissza a ház renyhe bele. Fics úr szétszaggatta a napfényrácsokat. Darabjait egy rozoga kutya után rúgva-hajítva. „Szaros dög! Szaros Élők! Megöltétek! A kutya bocsánatkérőleg szétesett. Egy fölirat növekedett. Futtában. Egyre nagyobb betűk. K O C S M A. Befedte a látómezőt. Három nagyfröccs. Aztán a negyedik. Kíváncsi arcok.

- Nem tud valamit Máriáról?
- Kiről? - így a kocsmáros.
- Máriáról? Joó Máriáról?
- A kurváról?
- Ne aggasson jelzőket! A földieken csak egy ítélhet!
- Jól van, no! Mi maga? Pap?
- Az kéne! Mi van Máriával?! Meghalt?!
- Meg.
- Adjon egy feles cseresznyét! Kösz! Megölték, ugye?!
- Kettőt gyanúsítanak...
- Hol vannak?
- Letartóztatták őket...
- És ők?
- Nem. Nem hiszem.
- Hát?
- Ki maga?
- Fics Atanáz.
- Hm. Mindenki azt suttogja...
- Egy felest!
- Jó huzatja van!
- Ebből a huzatból él! Mit hát?!
- Azt, hogy az erdőkerülő... A ribancnak volt egy fia tőle. Az már eltűnt vagy húsz éve. Azt már megölhette! Csoda, hogy eddig húzhatta az a Mária!
- Nem volt vele?
- Van nekem tisztes...
- Jól van, jól... Szóval az erdőkerülő...
- Í-ígen... Máriát húsz év alatt hatszor akarták megölni. A vizsgálatnál mindig fölmerült az erdőkerülő neve. Látták ólálkodni. Bakancsnyomok. Csikkek. Fecskét szívott. De nem lehetett rábizonyítani. Ördögi szerencséje van...
- A mostaniak?
- Valami nevetséges tyúkügy a városi piacon. Azért ölni? Meg. Mondják... Tegnap óta... Szóval, hogy Mária már több napja holtan hevert, mikor látták azt a kettőt, amint bezúzzák az ablakát. Á! Azok csak suhancok! Ha aznap meg is találták, akkor már halott volt. Szerintem kiengedték őket... De hát ki maga?
- Mindegy az.
- Na, jó! Ja! És megint biztos elveszik az erdőkerülőt. Bár nem találják a negyedik gyilkossági kísérlet óta. Már nem él az erdei házban... Bolyong a hegyek között...

FÖLDRE ÖNTÖTT VÍZ, FÖLDRE VETETT MAG. ISTEN A TERMÉSZET MEGRÁGALMAZÁSA! Hörögte a pokoli kórus valamely mészkőbarlang öblén. (hogy mivé születek újjá kit érdekel ezt az életem basztam el) Kontrázott magában Fics úr. (kitágul az inge szőrös hasát növeszti egy pók levedli gátlásait a gát és áthág magán a hágó deus ex machina játékgyár mekkora ökörség fölszökell az égre a kacagás, és leágyúzzák onnét augusztus huszadikán egyszer kitárta nekem szívét egy veréb ugyanolyan jelentéktelen a szíve mint maga a madár) Fics úr kesergőre fogta. Húzták az erdő fogát. Nyögött a környék, mikor idegbe vájtak. Tovább hullt a kék. Nagy vödörrel keverhették. Az egyik mohos barlangból verset kiáltoztak. Koboldok...


CSÚSZUNK A LEJTŐN MEGÁLLÍTHATATLAN
CSÚSZUNK
ÉS ARCUNKBA CSAP A SZÉL
LEJJEBB ÉS LEJJEBB ÉRÜNK
SZÁGULD SZÁNUNK
LEJJEBB
EGYRE MÉLYEBBRE SZÁLLUNK
LASSUL DE MEG NEM ÁLL SOHA
NEM TUD
LASSUL
DE NEM MÉLYÜL FÉKNYOMA
FEHÉR MINDENÜNK CSILLOGÓN SZIKRÁZIK
FEHÉR
EMBER SEHOL NEM LÁTSZIK
HAMAR LEÉRSZ A HAVAS
JEGES VÖLGYBE
HAMAR
FÖL NINCS ÚT KIJELÖLVE
VÉGE ELFOGYOTT A LEJTŐ
KIETLEN VIDÉK
VÉGE
SOKAT JÖTTÜNK FÖLNÉZVE
VISSZAMENNI NEM LEHET
JÉGMEREDEK
VISSZA
ISTEN VELETEK
CSÚSZUNK EGYRE CSÚSZUNK
GYORSAN SEBESEN
CSÚSZUNK
VISSZA SÍKOS PEREMEKEN


A távolból egy vulkáni hegy panaszolt ekképp: Mint idegbeteg bazalttömeg magasodok az elhalás felé. Hajdan szőlő vájta szét húsomat. Minden őszön véres délelőtt simított végig lankáimon. Poros mozdulatok frissültek. Hajnalban a falu fölriadt. Sebtiben kaptak ruhák után. Vizet lötyköltek a tegnap ráncaira, s kirajzottak a porhányó dűlőútra. Szilaj gyerekhad kántált örök szűzlányokról, angyalok övezte bábákról, boszorkány nyomta selyemfiúkról, öntudatlan hahotával megfelelve az öregek feddő tekintetének. A mindentsejtők és a mindenttudók, a beköszönők és a búcsúzók ravaszkodó viadal volt ez. Taposóké és kóstolóké... Üres hordók kongtak türelmetlenül. Bacchusnak a feje fájt. Potrohát mégis átvonszolta a tőkék között. Áldást hintett a fürtökre, s a szemek kikerekedve röhögtek a fátyol mögött józanon szerénykedő napra. Az absztinens fényből a mámor istenének hideg, penész színezte homály-palotáiba vágytak. Vörös hasukat kéjesen düllesztették a taposókádban is, s csöndben, büszkén repedve öntötték ki vérük. Azzal a tudással haltak, hogy minden rációk romba döntői átlényegült, kiforrott önmaguk! S ma? Belém váj a hegymászócsákány. Testem árnyéka az ősidőknek. Jajgatás, mely szürkévé kövült. Bazaltragya az arcom. De fölsejlik tán mögötte a milliárd éves eredménytelenség tanúbizonysága... Pedig a fecskét is elkapom a mélység fölött. De minek?! De minek?! Fics úr bután bámult a hegyre, mi az égnek merte szegezni a kérdést, melyet ő (a lelkiismeret fekélyes sebeit táplálandó) magába nyelt örökké... Hirtelen, in medias res, pottyant az égből egy vécépapír-tekercs. Teleróva. Effélékkel:

HOMÉROSZFÜRTŰ SZALONNABURJÁNZÁS
LETÉPETT LIDÉRC MARTA BAGOLYHUHOGÁS
KÖZELÍTEK FELÉTEK CUKROSBÁCSIMOSOLY
FÜGEFALEVÉLKÖTÉSŰ BIBLIA
ÁTSZALADT A KONTINENSEN EGY FÖLDÖNFUTÓ
JÓTÉKONY NEKED SE ADOK GRIMASZ
TÖMD A ZSÍROS KENYERET LÖVÖK HOZZÁ ADDIG ALMÁT
PAPÍRLAPBA CSOMAGOLT VERS
KŐNYOMATBA FOGLALT AGYTEKERVÉNY
 

VEREMBE TASZÍTOTTAD A MÚLTSAJDÍTÓ ÁLMOKAT
CSAK FOLT MARADT UTÁNUK LELKED KŐTÁBLÁIN
BEFALAZOTT REGÉNYEK PÓKHÁLÓS EZÜSTFÜSTKÖTÉSBEN
ÖSSZERAGADT LAPOZHATATLAN KŐTÖMBÖK
ITT KÖNYVMOLY NEM RÁG
KŐPOROS A PADLÓ
MERT A MÁLLÓ EMLÉKEZET KÖNNYEZI
A FENNMARADÁS TÍZPARANCSOLATÁT
T Í Z S Z E R Ö L J ,
S TE LÉSZEL AZ EGYSZEMÉLYES JELEN

(mi ez mi a franc ez ötletek pottyanhattak volna előbb is késő már isten selejtez alamizsna a mindenttudásból haha)

Egy magányos fán, a letarolt hegy árváján, fönnakad a szél. Az erdő gyáva mélyén farkas bolyong. A völgyben megváltóra vár a nyáj. Ijedve bújnak egymás mögé, hallva a vészt előlegző vonyítást. Okosaik erkölcsöset bégetnek, míg álmessiás hitegeti a birkanépet. A vadon éjgyomra korog. Vándor nyáj. Élén hazug, kolompos lángoszlop. Álnok vérszopók nyálzanak. Érdes-büdös leheletük szűzhúsba mar. Az erdő sírós hekatomba. Pergő ritmus a lombok között...

Egy augur látomása ez: hegy fogta fecskék röptéből nem lehet jósolni… Így elégedetlenkedik.

pergő ritmus a lombok között... szemfényvesztő csalók nevetése... kacajpark á la ezredvég... panem et... te is vak vagy fiam... belülre is... hülyének nézés évei... hic sunt leones… a tudás határa... de az oroszlánból is elillan az üvöltés... rád nehezedik a plebs és plébolygás... tiéd az ezredvég serclije… keletlen falat... váteszek rohangálnak nyakkendőben... a lelkekben ósdi bútorok... jól szituált többvagyoknálatokemberek mikrofonok fedezékében... kijelentéscirkusz... messiás- és végzetvárás… így együtt… gratulálok… berekedt harsonák... pergő ritmus a lombok között… kezüket tördelő leprások csengő-bongó hada… fölvonulás a félistenek előtt az álistenek felé... messzebb az igaz istentől... eddig a jóslat... elfáradtam… adjatok ennem… innom… hozzatok nőt… 

Szólt a jós.

Ja! És azt feledjétek el örökre, hogy az élet nem más, mint telihold, kutyaugatás és zene! Ez hülyeség! Halljátok?! Babona! Az a nő egy kontár!

 

V.
...Amelyben Fics úr belép a transzcendensbe, s ott kushad a világ végéig. Bár erről már nem szól az Írás...


Szűk, tüskés ágakkal nehezített csapás vezet az erdőkerülő viskójához. S hegynek fölfelé. Fics úr kiköpni látszott dohányzásból megmaradt tüdejét. Már derékra kötött kabátban, fölgyűrt ingujjban is cudarul érezte magát. Égett a máj-tájéka. Oldala szúrt. Az ágak vércsíkokat húznak az arcára. Átkozta a percet, mikor így döntött. Tokba bújtatott vadásztőrét markolászta bal kézzel. Jobbjával az elébe tolakodó ágakadályokat hajtotta el. Néma az erdő. Süketen veri vissza lépteit. Mintha mély barlangban lépdelne. Sűrűsödik a sötét. Madárhang: sehol. Szélfútta levelek susogása: nem itt! Napfény sincs! Hirtelen kiszélesedik az ösvény. Komor tisztásba torkollik. A fák összesúgnak egymásra borulva. Aljnövényzet nincs. Csak tört, korhadt ágdarabok. Szürke, erdei föld. Sárba keményedett nyomok. Egy tűzrakás helye. Szárazon tovanyúló méter mély patakmeder. S egy deszkakóceráj. Újságpapírablakokkal. Fics úr kihúzta a míves bőrtokból a tőrt. S lassan, inkább futni vágyó elhatározással közelgett a tákolmány felé. Tíz méterre megállt. Tűnődött valamin. Majd határozott léptekkel a viskó oldalához ment. Az ajtóig oldalgott. Közben benézett a szakadt újságpapíron. De nem látott senkit. Kitépte az ajtót. Berontott üvöltve. Szúrt jobbra, szúrt balra a félhomályban. Majd lankadva lelkesedésében leült egy háromlábú székre. „Hülye filmek! Itt nincs senki!” A fölrúgott üveg most állapodik meg a falnál. A föltépett ajtó nyikorogva becsukódik. Rést hagyva. Csönd. Émelyítő csönd. Zavaróan szokatlan. Fics úr elbágyadt. Előrehajolt az ócska széken. Térdei közé fúrta fejét. Kezei a földre lógtak. A tőr a deszkapadlón koppan. (mária szeretlek te vagy az egyetlen az életemben nem lehetek a feleséged többé nem lehetek egy férfié de mária én mindenkié vagyok... brutális gyilkosság áldozata lett... de boldogok lennénk így belepusztulsz olyanoknak adod magad akik szart sem érnek nincs érzés bennük kurafi kéjencek az én dolgom kedves most ölelj most szeress most vagyok a tiéd... két kapavágás végzett vele szívtájon érte az egyik ezt fölfogták a bordák a másik a nyaki ütőeret roncsolta szét az utóbbi volt halálos... úgy hallottam saját kapájával ölték meg... atanáz nagyszerű voltál ma este itt alhatsz imádok veled szeretkezni köszönöm mari szökj el velem ne beszélj butaságokat inkább csókolj... ámen mit dobott az a lány a földdarab után valami színes rongy egy trópusi lepke gyönyörű) Hirtelen eszmélt. Kutyaugatásra. Közelgő lihegés. Egy fej fúródik az ajtórésbe. Habzó, hörgő száj követi. És egy hatalmas test, loncsos szőrcafatokkal. Már ugrik is. Atanáz a késre nézett. Fölkapta. De a fenevad a csuklójába mélyeszti állkapcsát. Üvöltés. Kavargás. Atanázzal dőlt a szék. A két test a poros földön örvénylik. A kutya továbbra is az ernyedő csuklót tépi. A kés kiesik Fics úr kezéből. Spriccel a vér. A dög egyre dühödtebben mar. Fics úr álla felé harap. De ő végső ötletként megragadta a kutya fülét. A vérhabos, tátott pofa Fics úr nyaka előtt csattan össze. Majd szörnyű nyüszítés. A bestia szemeiben mélyen járt Atanáz görcsös hüvelykje. Aztán kihúzta a vak üregekből nyúlós szemkocsonyától síkos ujjait. Elengedte a kutya fülét. E pokoli fajzat vonyítva, őrjöngve rohangál le-föl. Szeméből ömlik a vér. Neki-nekirohan a bútoroknak. Atanáz fölkapva a kést odarontott. Ledöntötte a megvakított szörnyeteget. Rátérdelt az erős állat szügyére. És nyakába vágta a fegyvert. Az artéria szétszakad. Fröcsköl a vér. Vonaglik a test. Egyre gyöngébben. S néhány fölszakadó hörgés után megmerevedve nyúlik el. Fics úr lihegve térdepelt. Fájós csuklóját feledve szurkálta a tetemet. „Ki van itt? Ki az?!” Kiáltás. Lövés. Az újságpapír széthullik. Sörétek csapódnak a szemközti falba. Fics úr eszmélt. Talpra ugrott. Futnia kellett. A hátsó ablakon távozott. Csukafejessel. Hatvanegy évesen. Föltápászkodott. És eliramodott. Bármerre. Csak el innen! Kabátja cafatokban lóg. Az első ágon fönn is akad végleg. Tépett, véres inge alig takar valamit sörpocakjából. Fájt a szíve. Vakon rohant. Köd ülte meg szemét. Szúrt a lélegzet. Lábai hasogattak. Csuklóján vörös patakok. Üvöltés szakad utána: „Te, szemét! Gyilkos! A kutyám!” Lövések. Felé. Hallotta a süvítést. Sörét lyuggatta levelek. Csörtetés. Káromkodás. Lövés. Elvágódott. Egy ágban. Térdre. Majd lábra. Görcsölő vádli. Patakmeder. Abban menekült tovább. Egyre közeledő, bakancs verte ágropogás. Kövek között előre. Egy leágazás. „Itt el! Meghalok! A szívem! Hol a késem? Hová lett?” Bezuhant egy bokor alá. Arcát a mohába fúrta. Figyelt. A hangokat. Szíve dörömbölt. Szédült. Sötét minden. A fák sírboltja alatt zilált egy eltékozolt élet. Halált alítva. A földbe görcsösen karmolva. Ájulás előtt. Sűrűsödő zaj. Lövés. Lihegés. Összeálló, káromló szavak. Bakancs. Fél méterrel a feje előtt. A párja. Tovább a mederben. Bűz csapja meg. Az erdőkerülő bűze. Zsíros, koszos, hajdanzöld kabátja libeg. Ócska, lukas kalapja félrecsapva. Lő. Vaktában. Szőrös pofája haragtól torz. Figyel. Szerte. Csak fák. Levelek. Susogás. Saját zaja. A keresett neszek sehol. Rohan. El. A patakmederben. Lefelé. Távolodik. Csönd. Lábnyomok a félig száradt mederben. Bakancs nyomok. Súlyosak. Kegyetlenek. Fics úr feküdt. Aléltan. (mária visszautazom a városba gyere velem többé nem jövök szép a falu szép volt ez a két nyár de nincs tovább hát jó megkérhetlek valamire nos vidd el innen a fiamat vidd el kitől van az erdőkerülőtől vidd el a városba négy éves neveld iskoláztasd benned bízom no de itt nincs maradása ez megöli egyszer... pistikém légy jó az iskolában okozz örömet atanáz bácsinak... te rohadt kölök megint fúrót hoztál megint no várj ne verjen könyörgöm nesze te kis gané ez kell... kedves mari a gyerekkel jól kijövünk azt hiszem elfogadott apjának szeret... atanáz bácsi tessék van egy titkom nyugodtan mondd férfi emberek vagyunk egymás közt maholnap huszonhárom éves leszel atanáz bácsi szerelmes vagyok nagyon az jó) Fics úr fölriadt. Fölnézett. Körülkémlelt. Bár látni a sűrű vadonban csak egy-két méternyire lehetett. Fölállt. Leporolta nadrágját. Visszafelé feszítgette lábfejeit, hogy múljék a görcs. Szíve már nem fájt. Sebeit viszont érezte. Félt. Elindult. Nem a mederben. Ott könnyű préda lenne. Sután vette az akadályokat. El-elbotlott. Meg-megkaristolta magát. Sírhatnékja támadt. Könnyezett. De haladt, még ha bénán is. Bokros, bozótos, indás részhez ért. Az orrát sem látta. Csak az újabb fájdalmakat érezte. Fúrta át magát ezen az undorító valamin, ami őserdőnek neveztetett. Néhol négykézlábalt, ha lenn enged jobban a növényfal. Mindene sármocskos. Őszülő haja csatakosan összeragadva. Körmei feketék, töredezettek. Inge elmarad. Fél cipője a sárba veszik. Csuklójából lassan, de egyenletesen szivárog a vér. S szürke erdei sárral keveredik. Bal szeme alatt hosszú vágás. S ahogy így mászott, kúszott. Botlott kövekben, avar alatt lapuló ágakban. S lépett mély, levél fedte gödrökbe. Ahogy így kínlódott. Távolból jött fény koppan szembogarán. Párákon átszűrődő fény. Megbontandó a fák alkotta barlang nyomasztó sötétjét. Hunyorgott. A fák ritkulnak. Fénypászmák törik át a koronákat. A föld kizöldül. Távolból patak hangja. Fics úr megnyugodott. A fény erősödik. A sötét pusztul. Enyészik. (menni odamenni mint lepke a fényhez mint éjjeli lepke a lámpák hívó köreihez hogy ott haljon a fényesség közepette kielégülve hódolva a végre örömének gyűlölet és szeretet kettősségét a szeretet egyetlenségére cserélve) Bűvölten lépett ki a mezőre, mely fénypompában ég. Hatalmas mező. Lejt. A túlsó oldalon, hol újra sötét erdőfal övezi, valaki áll. És fest. Fics úr megtorpant. Az égre nézett. A június-kék égre. Izzik a Nap. Mindent aranyba vonva. Mint Szent Ferenc templomában. Arany-kék mennyezet. Csoda. Isten előtt állt. Árnyéktalan. Szélcsendben. Elterült a pázsiton. És nézte, hallgatta az őrülten csivegő madarakat. Bűnös volt. De tudta, föloldozást várhat. Tudta, ez a mező érte van. Érte lüktet itt izgatott hangoktól a levegő. (hogy él mária nagyon megőszült jó anyád volt amilyen egy lotyó csak lehetett gyerekként odaadott magának mi van júliával elhagy a cafka azt mondtam ne beszéljen így róla az egyetlen nő akit szerettem... egy véres vízzel teli fürdőkádban találták meg fölvágta az ereit egy családi gyufásdoboz volt az asztalon meg alatta egy levél a barátja ott bőgött magánkívül volt az állt a levélben hogy a lepkét nagy potrohú pompás rovar volt a dobozban gombostűvel még mindig átszúrva ahogy kiemelhette a gyűjteményből adják kolozsi júliának s az a temetésén dobja utána a sírba szegény fiú huszonhárom évesen egy nő miatt... megölöd azt a gyereket te atanáz ne szólj a nevelési módszerembe... maga emse maga mocsok na de atanáz úr te nősténydisznó te szuka ringyó megölted én te igen te verjen az isten... HIBÁZTAM HA MEG KELL HALNOM LEGYEN KIS CÉLOK TARTOTTAK ÉLETBEN MINT SOKUNKAT A FÖLDÖN NAGY CÉL SOSEM VOLT MOST MÁR TUDOM NEM IS LEHETETT HOGY NE FÉLJÜNK ADÓDTAK E CÉLOCSKÁK HOGY NE FÉLJÜNK ÖNMAGUNK JELENTÉKTELENSÉGÉTŐL S HA MEGVALÓSÍTOTTUK MI TETTEINK KÖZEPETTE SOKNAK LÁTSZOTT AKKOR GYAKRAN MI ROMBOLTUK LE EGY ÚJ CÉL ÉRDEKÉBEN HOGY A ROMOKON ÉPÍTSÜNK HOGY EGYRE MAGASABB ROMOKRÓL TEKINTHESSÜNK SZÉT MÁSOK ROMJAIN S ÁLLTUNK ÍGY MINT KAKASOK A SZEMÉTDOMBJAIKON ÁLLTUNK ÉS NEM MOZDULTUNK MERT LELÉPVE SAJÁT RAKÁSUNKRÓL AZ EDDIGI ÉLETÜNK VESZETT VOLNA ODA MIKOR IS MOHÓ DE LUSTA FAJZATOK FÖLHÁGNAK A MIÉNKRE NAGYSÁGUKAT FENNEN HIRDETENDŐ PEDIG CSAK MÁSOK CÉL-ROMJAIN LETTEK NAGGYÁ) Árnyék terül az arcára. Majd ráterpeszkedik testére. Gúnyos vigyor egy félrecsapott kalapból. Borosta övezte, szuvas fogak tánca... 

Isten állt a tájban. Egy nagy réten pontosabban. Állt. És átszellemülten festett: füvet, fát, sziklát, vízesést. A korszellemnek megfelelő realisztikus aprólékossággal. A vászon majd leszakadt, az állvány majd összeroskadt a tömérdek élethű részlettől. Pelyhes kisnyulak ágaskodtak egy bokor tövében, a piros kalapú, fehér pöttyös gombák mellett. Odább őzike legelészett A terebélyes tölgyfán mókus inalt. Vidáman csörgedezett a csermely. Szellő lengte be a képet. Hirtelen föltekintett az eleddig munkájába feledkezett művész, mint mondom föltekintett, idegesen körbevizslatott, s miután látta, hogy tényleg csak a négy kormosan vöröslő tűzfal veszi körül, s tényleg senki sem nézi – sebtiben, de műgonddal odapingált a középtérbe két kisdobost. Egy kisfiút és egy kislányt...

...Kattan a fegyver. Majd eldördül. De ekkor Atanáz már nem volt ott. Ő ekkor tudott mindent, amiért e földön emberöltőnyit küszködnek hasztalan. Isten felé igyekezett a grádicson. Félvállról, úgy ficsúrosan odaköszönt Szent Péternek. Az angyalokon ott feledkezett tekintete. Szent Antaltól elfordult. S megállt egy hatalmas, szakállas fényesség előtt. Egy kérlelhetetlen erő fél térdre vonja... 

- Istenhez van szerencsém?
- Nem. Én a helyettese vagyok.
- Egy félisten elé citáltak?
- Nem. Én nem félisten vagyok. Én helyettesítem az Egészet. Része vagyok Én is, de nem a lényege. Ezért nem neveztem magam Istennek. A lényeg most nem ér ár! Fontos dolgát végzi egy földi helyen...

...A sörétek roncsoló tánca húscafattá marja az arcot. Nincs szem, száj, orr. Csak véres pép. Lyuggatott agyvelő. A gyilkos átnéz a mezőn. A festő alak felé. Átnéz. Elvigyorodik. Kilövi az égbe a másik patront. Megfordul. És belevész a buta vadon gyomrába...

VÉGE