Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Páternoszter (2012)

PÁTERNOSZTER, REGÉNY
PONT KIADÓ, BUDAPEST, 2012

boritohonlap.jpg

 

 

 

 

 

 

 

Klikkelj a képre!


Érdekesség:

A könyv nem divatos témáról szól. Kapaszkodó-keresésről. Vallás (unitárius) és önidentitás. Valami ellenében és belülről fakadóan. Konfesszió, XXI. századi konfekcióban. A szöveg kemény, sűrű, csak (ki)vájtszemű ráérzőknek ajánlom. Egy pályázatra készült, de nem nyert, ez, persze nem jelent semmit. Sőt! A felületesek elutasítják... Tizedik kötetem...


Részlet:

Itt hatalmasat horkantanak, forgolódnak egy sort, majd didergésre ébrednek. Éjszakába fordult az etil-közi délután. A sült galamb szénné égve hullt egy hajdan-vulkán lankáira, hogy a bazalton porrá enyésszen… Jó dolog kertben élni, kertben aludni, kertben ébredni, kertben írni, kertben szerelmeskedni, jó dolog a kert, egy kis körülkerítettség, egy kis enyém, nem a tied évődés, egy kis státusz-szimbólum, víkendház, nyaraló, dácsa, egy kis megélhetés, vetemény, kis gond, nagy öröm. Jó dolog a fergeteges álmokból a valóság pázsitján landolni. Jó dolog gyerekként a kert fáinak lombkoronáján bújni a többi kertlakó szeme elől, jó dolog a kert sűrű gazában elrejtőzni, hogy bűntelen serdülő vággyal, kerítésnek vetett háttal röpüljünk a fantázia és a kéjmámor rövidüzemű rakétáján, jó dolog szemetes gödröket ásni, és beletemetni a jelen hulladékát, hogy évtized múlva az elfejtett verem-kincseket a felszínre kaparva elgyönyörködhessünk annakidejiségünkön. Jó dolog kertekből kilesdelni, és jó dolog kertekbe sóvárogni. Jó dolog Semiramis függőkertje, jó dolog a Pangloss hirdette kertecskénk megművelése magányosan vagy kettecskén, jó dolog egy afrodiziákumokat sarjasztó füves kert, vagy a lovagi, páncélos-fátylas szerelmek kertje, jó dolog egy pálmasusogású télikert, és jó dolog egy római kúria szökőkutas átrium- kertje, hogy a pán-pajzán ligetekről már ne is beszéljünk, jó dolog az ezer-szellem-üzenetű japánkert, egy szimmetrikusra álmodott kastélykert, egy nyírt bukszusokkal ékes kertgeometria, és jó dolog az ösztönösen, ösztönökben burjánzó Éden. Jó dolog Greeneway kertjében ecsetvégre kerülni. A kert konzerválja az emlékeket, konzerválja, mert megnyugtat a vegetáció, a sarjadás, az érés és aláhullás édeskés nesze, az ültetés, felnevelés és szüretelés megnyugtató ciklikussága. Hogy jövőre is, mígnem, de addig csak újra és újra… Álomba egyenget mindez a gyönyörűség, és az álom szirupjában, mint kicsiny diódarabok, agyfoszlányok, ott alusznak az emlékek is. A kinyitott dióbefőtt minden egyes keletiesen bódító mézfalatja, felszínre idéz egy kert-rebbenést:

egy rigószárnyverdeséses hajnali madárfürdőt,
egy macskaárnysurranásos késődélutáni túlélőhorrort,
egy sündisznócsaládvonulásos éjféli reménykeresést,
egy hangyabolylázadásos kisfiús megtorlást…

 

szentlelek.jpg
Szentlélek-lenyomat egy XIII. kerületi iskola üvegfolyosóján
Csak a "látók" örömére


Magát a szépséges időt idézi, az időt, ami nekünk jár, hiába sugallta ellenkezőjét álmom kitudjahonnanszalajtott istene… És jó dolog nekifeszülni ennek a kitudjahonnanszalajtott, cinikus istennek, és ellenébe írni egy verset, amelynek csak az eleje bír ellenébe menni, a többi nagyon is kesernyés szája íze szerint való, de azért jó kitenni a kérdőjelet a végére, amivel elismerem, győzött, kicsit azonban bosszút álltam ezen a rémes, ördögszekereket tépázó forgószél-álmon, ott a Badacsony melletti kertben, egy viaszosvászonnal takart asztalkán, melyen gyertya bólogatja, rebbeni a ritmust, a távol-kelet szaporáit – írd csak, írd, úgy, ahogy gondolod… S így merészelém: Szüretel az isten. Ima–nyilalással ember–fürtöket dob put’onyába… // Tekereg a kéz–láb. A való: laokoón–torz. S jön a prés. Esszencia csorran. // Mil’iónyi „ma–vagyok” gömb pukkan. Egybemosódunk, bőrkeretünk lereped, // s forr leglényeg–mustunk. Lelkünk gázt ereget... Isten gyertyát gyújt, ha lejön ide… // A világ abroncsai fogják jaj–buborékba zárult „mire jó” vigyorunk. // Fejtik maradékunk, és kozmoszi pöcegödör söprűjét oldja a fajnak. // A lopó csutorán (sárgán, olajosan) „hunyori” nap érlelt nedü fénylik – // mi vagyunk. Üvegek várnak, s parafa dugók, név–cimke – törékeny ajándék… // Parabola–képes az ember! Vonja a párhuzamok suta sokaságát, // hiszi túlélhet valamit, ha kikiabál túlérlelt agya szemetéből… // Most, hogy savanyu a szőlőt cipelek a préshez, mi a mi terünk meg időnk // lugasa alatt a decemberiségnek újbor örömét tekeríti; // most, hogy katicabogár, pók, s más rovarok léte fölött karnagyolok, tőlem // függ, hogy a hangya, poloska mustfokot emel-e, vagy télig elél és repkény // szövevénybe alél; most, hogy izzadok, fáj, könyököm, tenyerem – olló és kés // nyele nyomja a húsom; most, hogy mazsola–nap heviti a tarkóm, s tyúkhúrban // taposok; most, hogy visszariadtam a semmit–mondás fekete–lyuk üregét // látva, most hogy „Isten, isten!” – csendül férfi torokból, s dombokat fon be fohásszal, // koccan a fény és marja a gyomrom (honnan a rák kitolat s omnipotenssé // teresül) biobori fröccs, lét–savanyú, most, hogy felötöl bennem az áttét, // múlásunk iszonyata, meg hogy meddő nyekeregtetni a prést, a darálót – // katicabogár lennék, tudat–nélküli lény, a viktimológia tárgya, // a legfőbb kérdést föl se tehessem: Istent is, ugye, egyszer leszüretelik?