Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Roskadás (1997)

ROSKADÁS, VERSEK,
SENECA KIADÓ, BUDAPEST, 1997
 novak-valentin---roskadas.gif

 

 

 

 

 

 

Érdekesség:

Majdnem megjelent róla recenzió egy korabeli bulvárlapban, de a kefelenyomatból – átverve a főszerkesztőt – kilopta az írást (s helyére mást tett) a rovatvezető, aki egy ma is egzisztáló, kicsinyes irodalmi tényező…

 

ÁLLJON ITT NÉHÁNY VERS A KÖTETBŐL:

 

XX. SZÁZADI VARÁZSÉNEK
kerengőben suhan körbe-körbe
Papír-órákat szaggatva közeledtél.
hamutálban köröző szavak
mi is mint fák füvek
EGY-VERS
METEORÁK
ASSISI
PÁRIZS-SZILÁNKOK
ŐRSÉG
MIRELIT-MADÁR
Elfogytak a fehér lovak
eljött a mindenható földi helytartójának
új kapuk előtt remegő lábbal
Tarlóra hullott könnyek.

 

XX. SZÁZADI VARÁZSÉNEK

palapárna ég-ezüst
villa-ízű kérges üst
bolhapásztor kutyamén
a kozmosz élte tünemény
telefon-fán barna-kék
kakukkol egy nyitnikék
acélöklű vadmalac
alatt mocsáros haraszt
szembe jön majd tegnapod
saját eszed ellopod
elnehezült pillangó
öszvérré vált kiscsikó
széki-lámpa televény
tévé-tetű kelevény
barack-óra szem-pohár
életpiros kupleráj
 
 
lelki (had)gyakorlat ez a tavasz is
cellámba bújjak
kertem fényesítsem
csíráztassak száraz magvakat
 
körbe-körbe – tilalmak
őrült centrifugája
virágzanak a szépasszonyok
gyóntassak tán
okítsak szépre-jóra
mikor e hiánytól sorvadok
 
suhan körbe von vonszol
mihaszna férfi-szoknyám tépi
számoljam erényeim
melyek csípőmre fonódtak
mint kígyó-hitem
 
tekereg körbe-körbe – vadít
a sosem gyónó kurvák sziszegése
róráté-álmosan
mondjam életemre
ámen – megérte
 
aszottá örvénylett maradékom
szép halott üres csatahelyen
apszisba menekülvén
gyertyákkal
gyújtsam föl
orgonás egem
 
kiszállok e bódult danse macabre-ból
nincs lényegem – tudom
pusztuljon lelkem
testem viharától
mától vétkezem
 
 
Papírszelet-percek mindenütt.
Jön majd a NAGY TAKARÍTÓNŐ
KIBASZOTT PORSZÍVÓJÁVAL –
s beszippantja az időt,
mint szemetet...
 
Papírhajókat megvívva érkezém.
Papír-admirálisok ázatag skalpjaival.
Jön majd a nagy SZIVATTYÚS-EMBER
KIBASZOTT SZIVATTYÚJÁVAL –
szürcsölni papírhajóim alól
fürdőkád-tengereim...
 
Papír kezed papír kezemben.
Park-gyepen hulladék.
Jön majd a NAGY PARKŐR
KIBASZOTT SZÚRÓS BOTJÁVAL
fölszúrni papír-testünk;
ne legyen szemét.
 
 
főnixszé tollasodók
megfelelnek neked
 
ideges
lakatlan tenyér
korsón menetelő ujjak
 
asztal-felezőn köttetik
titkos és kordiális
„meg-nem-támadás”
 
dobolnak
rohamra kész ujj-seregek
fej-nagyhatalmak
döntését várván
 
közben füstjelek
pohárfalak kínos koppanása
ki-nem-jelölt határ fölött
 
hamutálban köröző szavak
míg casus bellivé nőnek
háborúnk elnapoltatik
 
 
csitulunk halál-fehér hasán a télnek
asztal-fennsíkok forgószelei viták
palack-kilátók magasát rontották halomba
nem páráll már a jövendő félédes vidéke
romjaid között dadogsz
 
szeretni hitted könnyebbség
magányt vetélők utolsó rúgása utáni csönd
ám hordozod s belül rúg-kapál
műveli kultúr-táj lelkedet ópiumod az egyedülség
nincs megfutás alakít rombol emel
a megszokás örök teraszait vájja beléd
hol bokáig-nyakig tűrve
növelheted hallgatásod palántáit
nyomor-őrültté süppedvén
 
mi is mint fák füvek
megborzongunk phyllis jöttén
a sudár kis-mellű tavasz
ócska borokat tapintó
remegő jós-kezünk simítja
 
szeretni magát a magány
önmaga tanítja
kitörölhetetlen véset minden perce
mint hősi emlékmű
ezernyi ki-tudja-kinek-a-nevével
magasodsz alkohol-világod főterén
géntorzó-ezredek monumentjeként
kérdések konganak
rá kocsma-biztos válaszok
de néma-rótt obeliszkként jelzel
a csak néma menhírek erdejében
ha moccannál alázattal riadna sorfaluk
 
mi is mint fák füvek
termést szerelmet hazudunk
vetélésre ítélt asszonyok áltűzű ölén
szőlőindák inkább karoljanak
mint nyugodt-üres kikötőtlen öblök
 
szeretni mint hullahopp-karika billegése
a föld felé bizonytalan tétel
lehull de egy bokarándulás elég
s újra csípőd ívére fonódik
a biztonság búgó szent köre
minden porcikád őrülten mozogna
éljen tovább
ám kövült emlékoszlop-valód kimenetelt
csak biztosat szavatol
 
mi is mint fák füvek
baltához kaszaélhez hajolt életünkkel
sodródunk álmaink kipányvázott
hindenburgjain
 
szeretni mint csikket nyomni
egy égi hidrogén-hajó
szivar-kecséhez
hullámzó robbanás
szétpattan e feszült kettőn-áll-a-vásár
egyesülünk vége legyen végre
 
maradnak farakások szénakazlak
új erdők új mezők
rémálmai
 
 
 
hányan pusztultak egyért ki énekelt
ültünk a hogyisvolt-moziban nagyszülők térdéhez préselődve
néztük arcuk ráncos vásznán a pergő életet
a múlt zörgő zacskójából ki-kicsentünk egy falatnyi
titok-ízű mesét
kis konok titok-falók könnyezve bután álltunk bezárult mozik
fekete kapujában
s térdünkre észrevétlen új nézők új székeit ácsolta a
hajthatatlan idő
hányan pusztultak egy családból egyért ki énekelt
sírhant fölött a régi szél
hajdan-csókot zihál
anyám ölének kánaánján
simított álomba ily lehellet
fekete virágok csokrait
emlékek kertjéből loptam el
a feledés vad csörtetése
csak múló színek
silány tövein tipor
hányan pusztultak egy családból
ágak recsegő halála
gallyon zöld sóhaj fonnyadok
TEMETŐK HERCEGE vagyok
 
istenbe döfő tornyok homályán
ős-galériám
élet-mester ecsetjén kikevert színeim
vászonra születek öntudatlan
körbe állok
a többiekhez
sír-tablók albumát lapozva
szelidített tüzek kandalló-hevében
a képzelet ingó hintaszékén
szédülöm éjem s nappalom
míg álom-zuhataggal mélybe fordulok
 
hányan pusztultak egyért ki énekelt
hány „létezett ez is”-kategóriás
 
hány bimbait bontó szűz-leány
hány triangulum-mellű költő-nyúzó múzsa-nő
s hány délceg herceg veszett a nagy vetélkedésben
 
piactér a lelkem
nagyszájú kofái sosem csitulnak
templomtér a szívem
kínzott harang
majdan megreped
agyam vesztőhelyén
bűnös gondolatot himbál a szél
 
hányan pusztultak egy dalnokért
disznókkal hálok SZENT GELLÉRT hegyén
ily alázatra születtem
 
mindent kiárultak
a nem-lankadók
mindig mást húztak
a harangozók
mind kidűltek
a hajlott bitók
 
hányan pusztultak egy dalnokért
disznóknak vetem korpás fejem
ily alázatra születtem
 
lelkem piacterén
szemét
szívem templomterén
a csönd mézfolyása
agyam vesztőhelyén
kóró-szél söpör
 
HÁNYAN PUSZTULTAK EGY DALNOKÉRT
 
arcom hegy-vizét gond-gyalu töri
mindenki sóhaja?
vágyom a megértés enyh-hozó könnyeit?
költők szenvedésén pufókra hízott olvasók jaját?
világ-kínokon gömbölyödött istenek adományait?
terasz-országok étlapjait?
koktél a la párizs-csalódás
parfé a la itália zúzos partjai
görög báj leszbosz-módra
ésatöbbik unott kongását?
 
várom
hogy mennyei orgonák lilás-fehér akkordjaiból
kikacsintson a náthás tavasz?
várom
hogy bűnös álmainkat szemétre söpörje a napfény?
 
várom
hogy bősz fém-emberek konzervnyitóval hadonásszanak
ezredvégi lovag-viadalokon nélkülem-liget tölgyei alatt?
míg az ajándék
a díj ORCHIDEA HERCEGNŐ
leprás húsát kapargatja a királyi karzaton?
VÁROM
HOGY PUSZTULJANAK A DALNOKÉRT?
 
NINCS PATKÁNY-ILLAT
csak süllyedő hajókon
csuklanak részeg kapitányok
A KÖLTŐK
NINCS PATKÁNY-ILLAT
csak két végén föltört
záptojások bűzlenek
A KÖLTŐK
NINCS PATKÁNY-ILLAT
csak szenvedés-mocsarat
szürcsögnek mohón
A KÖLTŐK
NINCS PATKÁNY-ILLAT
csak kéjpizsoma-búvárok maszturbálnak
a múzsák vetetlen ágyain
A KÖLTŐK
 
HÁNYAN PUSZTULTAK SOKAKÉRT KIK CSAK ZAJONGTAK
 
ez mozgat messzebb az örömtől?
ez hajt a szikla-peremre?
ez szedeti csokorba szerelem-susogó mezők színeit?
ez raboltat ki február tizennegyedikén virágboltokat velem?
s ezért köpi arcomba füst-nyálát a pesti est?
 
NINCS PATKÁNY-ILLAT
csak hályogos szememből
a jelző-tüzek lángját
fekete állatok kivájták

...
 
HÁNYAN PUSZTULTAK EGYÉRT
KI ÉNEKELNI NEM TUDOTT
CSAK PATKÁNY-ILLATÚT KÖPÖTT
DE JÓ HOMÉRT SZENDERGÉSÉBEN ÖLTE VOLNA MEG
 
 
 
Fehérre meszelve az ég.
Kecske zabálta hegyek.
Árkádia szerelem-zöldjét
lelegelték.
 
Fönn, a hegy ujja begyén
napfény-lándzsától leterített
zarándok vérzik el.
 
Kolostor – Isten köldökén.
URAMIRGALMAZZ-magány.
Hegyek tenyerében
tévelygés-anyám szül holnapot.
 
Kis odvak vadjai: remeték.
Csontra fonnyadt bőrük alá
Isten rak emésztő máglyatüzet;
s mohón táplálják –
korhadt csontajaikat
-sancta simplicitas!-
adván a bennük dúló,
halál-buja tűzhöz.
 
Sziklákon csönd. Isten ül ott.
Ikonok mögött halk sóhajok.
Remegő szakáll alól a dal –
(Kyrie eleison)...elzavar...
 
Hisz itt csak ISTEN ismer.
A föld is égre bök.
Odüssszeusz hajóz.
Itt csak Isten ismer.
A Föld is égre köp.
Platon tévelyeg.
Csak isten ismer.
A FÖLD is égbe döf.
Dionüsszosz csalat.
 
 
 
Szent Ferenc e kő,
e fülledt tér.
A sikátor doha:
szent lehelet –
bontott sír
csodaillata.
 
A nap déltengertől ráncos fénye
százados köveket balzsamoz.
 
Assisi! E vidék ura!
Hideg kőházaid egyikében
temetném el kóbor életem.
 
Vae soli! – konganának
szenvedő lépteim éneket.
Nyirkos falakon penészlene
tekintetem.
Szent nyavalyák bújnának belém.
Gyertyacsonk ujjaim kopognák
elmásolt éveim,
kódex-örök reményeim.
 
Hozzád öregednék:
fülledt tér,
szent saru nyomta kő,
Assisi, vándor-temető!
 
A déltenger áztatta nap
aranyecsetje
odakenne a kövekre
MEGÁLLJ-t hirdető
freskó gyanánt...
 
 
 
Fekete lábon táncol az eső.
Párizsra léptem;
szétfröccsentek
a szimmetriák.
 
A tépett fényű kávéház-előn
kopasz galambok
sánta nászán
röhög az idő.
 
Fekete lábon táncol az eső.
A mocskos Szajnán
mocskos kis dalok...
 
Elhasznált testére
fajtalan koroknak
rablott pompa váj
dísz-sebeket.
 
Szenved az ég:
peremének fohász-ütötte
omladékán
Isten pislog
a vastorony felett.
 
Feket lábon táncol az eső.
Hirtelen vizek
Párizsára lépve –
vibráló körökben bomlanak
a szimmetriák.
 
 
 
Ezerév Anyó szemefénye:
talizmánom.
 
(Baromfis udvarán
kopott najádként forgott,
míg őrült fiastyúkok
csipegették.)
 
De elviszem a pillanat ékkövét!
Átrohanok minden bálon,
minden féreg-ünnepen,
hol foszlóskalács húsán
toroznak,
mert az a fény
(őrségi álom)
már az enyém!
 
S a szerek bárhogy is
omladoznak,
fölvarrva örök boglár marad
az isteni taláron!
 
Ezerév Anyó ráncai:
haranglábra vésve.
A vén fafaragó
vésője, szekercéje
most kopjafát redőz.
(A fűben csillag pihen.)
Lankákba csitul emlékem.
EZERÉV ANYÓ LEGYŐZ...
 
 
 
Vége! Elveszett a bárcsak-lánc;
nincs mire dicsjövőm fölfűzzem!
Nem lesz többé út, se nász –
hiába, körbe' menekültem!
Megcsal a térkép, ősösztönöm;
jégkockákra ugrom hevülten.
Jéghegyből letörött bútőröm
csiklandja szívem robbanásra,
míg bonviván híremet költöm...
 
Az élet-kóstolóból mára elég –
bankárrá hízott bennem a lélek?!
Agyamban hegynyi gondolat-szemét;
s lám, minden mondatom levitézlett!
Jégnyilalástól csorog el vérem,
mozdulatom: mind ön-júdás-pénz lett!
De a számlákat hiába kértem!
Elaggott bennem a szerelem-hit,
új út felé se pezsdít a szégyen.
 
SZERETNI KELL városban könyököltem.
Lotyó-rúzst maszatolt unott arcomra
a magány. Csapongó álszentté lettem.
Vagabundot mímelő hímhetéra!
A szerelem, s a posos út elnyűtt.
Rámkacsint Párizs festett szeme héja.
Holtnak tettetett szívem tényleg elhűlt.
Ám jéghegyek között a NŐ kolompol;
ez ősi szó: kiejtve, hallva – mily nyűg!
 
Istennek áldozatul – karóba húzva;
Meteorák hegyén az égi szerelem!
Az amor sanctus, mint könnyűvérű kurva,
fáradó szent dalokra hempereg velem!
S míg Assisi lábszagú sikátorában
a szent ferenci csodabűz marja szemem,
és Velence sóhaján egy gondolában
a tenger-utcák mélyén megfenekleni:
csak ennyit szabad; vágyam csontra feszül!
 
A hajóéjből fölvigyorgó New York;
az újvilág csalfa hája, kéje;
térképemen fölhúzott, néma kolt:
TÉRKÉP-TENGEREK nagylegénye: VÉGE!
Aszfaltból kinőtt, döbbent torony-ár.
Deresbe hajló hajnal vibra fénye.
Betonon koppan mirelit-madár.
(Konzervben ásító homonculus):
üres szobámban durran a halál...
 
Vége! Elveszett a bárcsak-lánc;
nincs, mire dicsjövőm fölhúzzam!
Nem lesz többé út, se nász –
hiába-körben elfakultam!
Belém rágott a Halál csócsás szája,
s én elterültem világ-szabadultan.
Beton-szarkofág alatt lila mályva:
jégmezőből mart maroknyi mély-virág –
befalaztak egy Kháron-gondolába...
 
 
s az eladó hazák.
Elfogytak a délceg hercegek
a nagy vetélkedésben.
A lányok vérrel álmodnak
e farkasos világban.
A fiúk fakarddal
komolyan ölnek.
Az asszonyok rettegnek
elvadult férjeik ölén,
A férjek félik
„mérges” asszonyaikat...
 
De szidolozzák már
a betlehemi csillagot!
 
 
követe
eljött
egy papirusz-tekercset egyensúlyozva
megmutatta a keresztet
a dombot
a szögeket
kezembe adta a kalapácsolt
s bíztatólag hátba veregetett
 
 
szabad-e beszarni süldő-óriás
vagyok
villon-bús nem villon-tollú
koboldos tehetség
siheder-gondolkodású bukott isten
nem égből
csak pocsétában gyönyörködtéből
sár-világba bukott lélek martalóc
rogyott kapuk előtt is
zokogón kérdő
késre ítélt süldő-óriás
kit nem becéz lefizetett isten
     nem dobál magasba haza
     nem riogat ágyra érett szerelem
     nem nyalogat bérenc háziállat
     nem játszik neki foncsorozott üveg
csak villon dobálja kötéldarabokkal
s fröccsöntött bitókkal
 
Tegnaptalanul
született világok.
Napfény-tövisbe markolva
vérzed múltad,
jövődet.
 
Rádásít fényes Kaszáló.
Pihenni hív a kés.
Ha futsz kimért körödből,
vár már a MINDENT-ZABÁLÓ!